– Kudarcon és sikeren felül presztízsértéke is volt a Magyar Kupának?
– Igen, utólag kimondhatom, így volt. Az idény során egyre többen és egyre hangosabban mondogatták, hogy már nem mi vagyunk a legjobbak, hiba a Volánra építeni a válogatottat, ezért muszáj volt megmutatni, mire vagyunk képesek.
– Az azonban nem is lehet vitás, hogy egyre kisebb a különbség a Fehérvár és a hazai vetélytársak között. A Volán esett vissza, vagy a többiek jöttek fel?
– Azt gondolom, a többiek jöttek föl, de egy-egy mérkőzésből nehéz pontos következtetést levonni. Egy éve talán az eddigi legjobb idényünket futottuk az osztrák bajnokságban, aztán itthon a kupában, talán nem eléggé motiváltan pályára lépve, kikaptunk a Miskolctól. Szerintem az csak botlás volt, amit viszont idén egyszerűen nem engedhettünk meg magunknak.
– S idén mi nem stimmelt a szomszédban, az EBEL-ben?
– A kudarcnak vannak ismert tényezői, például még sohasem tapasztaltam olyan sérüléshullámot, mint ami a csapatot sújtotta. El kell ismerni továbbá, hogy a kapusokat leszámítva senki sem nyújtott folyamatosan kiugró teljesítményt.
– Nem megfeledkezve arról sem, hogy a januárban menesztett vezetőedző, Rob Pallin körül már novemberben gyülekeztek a viharfelhők.
– Együtt sírunk, együtt vigadunk: a játékosok sem örülnek annak, ha a vezetőség idény közben változtat. Rob Pallin távozása a mi kudarcunk is.
– Hannu Järvenpäänak sikerült felrázni a csapatot, igaz, a reméltnél később. Tétmeccs híján az elmúlt másfél hónapban hogyan készültek?
– Öt játékosunk bekapcsolódott a Mol-liga elődöntőjébe, a többiek pedig szárazon, jégen, sőt lelkileg is keményen alapoztak, hiszen még jóga is szerepelt a programban. Úgy érzem, ennek köszönhetően most mindannyian jó erőben vagyunk, s kell is a kondi, hiszen ilyen hosszú idényünk még sohasem volt. 2009-ben már áprilisban megkezdődött a világbajnokság, idén viszont csak május 7-én játsszuk az első mérkőzésünket.
– A magyar hokiban az elmúlt években elszaporodtak a légiósok, a válogatott is ki tudna állítani egy komplett kanadai sort. Jó ez így?
– Amíg mindenki által elfogadott szabályok szerint lehet korlátozni a légiósok számát, addig szerintem igen. Megjegyzem, a sokszor etalonnak számító osztrák bajnokságban lényegesen több külföldi szerepelhet. Az eredményességet hajszolva, különösen válogatott szinten, nem szabad átesni a ló túloldalára, mert úgy járhatunk, mint például az olaszok. Akik egy időben szinte kizárólag honosított kanadaiakkal álltak fel, ám nagyon megsínylették, amikor azok továbbálltak.
– 2009-ben még a fiatal játékosok közé tartozott, most már rutinosnak számít. Mi jellemzi a változást?
– Az öt-tíz évvel ezelőtti válogatott nagyon összeszokott, sőt összenőtt, családias légkörű csapat volt, évről évre alig változott az összeállítás. Ma már nekünk is vannak légiósaink, nem is akármilyenek, elég Hári Jánosra, Galló Vilmosra, Erdély Csanádra gondolnunk. 2008-ban és tavaly is csúcsteljesítményt igénylő bravúr volt a feljutás, ám az első élmény mindig, minden körülmények közepette nagyon meghatározó.
– A játék mellett önnek a régi szellemiség megőrzése, átadása is a feladata. Tudatosan vállalja?
– Természetes folyamat, hogy fiatalként az ember még tanácsokat kér, később pedig már ad. A vezérszerep nem csak azon múlik, kinek a mezén van C vagy A betű (csapatkapitány, illetve annak helyettesei az egyes sorokban – a szerk.), azt az évek során ki kell érdemelni.
– A jövő héten megkezdődik a vb-felkészülés. Van olyan forgatókönyv, amely szerint benn tudunk maradni?
– Kaptunk néhány nap szabadságot, igyekszem is kihasználni, a gyerekekkel síelünk – pontosabban ők síelnek, én csak nézem őket – Ausztriában. Természetesen foglalkoztat ez a kérdés, ám nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezen agyaljunk, hiszen papíron a magyar válogatott a leggyengébb a mezőnyben. Nincs más választásunk, meccsről meccsre a legtöbbet kell nyújtani, aztán meglátjuk, mire lesz elég. Illetve abban bízhatunk, hogy a csapat mindig képes volt meglepetést okozni, remélhetőleg ezúttal sem lesz másként.