Pedig nagyon meg volt ez a meccs nyerve. Én már a 46. percben 9 gólos előnynél piszokul sajnáltam a lengyeleket. És mi lett a vége? Pofára esés. Mérgemben órákon keresztül terrorizáltam a családot, nem lett kész a gyerek matek házija, elmaradt a meseolvasás. „Apa, most egy kicsit felhúzta magát” – üvöltöttem a könnyes szemű kislányomra, majd mély nemzeti gyászban éjfélig sms-eztem megrészegedett sorstársaimmal, hogy a berni vb-döntőhöz vagy Irapuatohoz mérhető-e kudarc. A sör sem esett jól. Nagy volt a baj. Csak egy Mohács-Világos-Trianon-Voronyezs történelmi viszonyrendszerben tudtam értelmezni, hogy kikaptunk.
Igen, kikaptunk, mert bár nem vagyok veszprémi, de még MVM-drukker sem, de a sikernek én is részese akartam lenni. Mivel nem értek a kézilabdához, nem lennék az utólag okoskodó laikus. Jöhetnénk, most azzal, hogy tipikus magyar betegség kilométeres előnyről kikapni. Ez a diagnózis azonban néhány hete a Dortmund labdarúgócsapatára volt igaz az Európa Liga negyeddöntőjében, amikor 3-1-ról kikaptak a Liverpooltól, pedig ők németek, akik köztudottan a végén mindig győznek. Ráadásul a Veszprém körülbelül annyira magyar csapat, mint mondjuk az Arsenal futballklub: tele világsztárral, külföldi edzővel. Mert ugye a külföldi mindig jobb, hiszen a magyar az lúzer, tuti elszúrja az utolsó pillanatban, rosszak az edzésmódszerei, nem tud kellően motiválni, pocsék a szemlélete, és nem elég rátermett pszichológus. Legalábbis ezt mondtuk volna, hogy ha a kispadon magyar edző ül, és a Veszprém kezdője nem Alilovic, Ilic, Palmarsson, Nilsson, Sulic, Ugalde, Sliskovic és Nagy László. És persze azt se felejtsük el, hogy a győztes Kielce vezetője épp az a Dujsebajev, aki csúnyán leégett a magyar férfiválogatottal a legutóbbi Eb-n.
Kívülállóként azt mondom, ez a meccs nagyrészt épp az edzőn ment el. Kilenc gól már a kézilabdában is nagy előny, arra is van taktika, hogy hogyan kell ekkor végig alibizni 10 percet. Például nem úgy, hogy a 49. percben hat (!) góllal vezetünk, két percre kiszórnak egy veszprémit, és erre az edzői stáb leviszi a kapust, erőlteti a támadást, majd ahelyett, hogy a tribünre lőnénk a labdát, vagy sérülést színlelnénk, a kapufát találjuk el a kiállítás lejártakor, hogy a lengyelek üres kapuba dobhassanak gólt 30 méterről: és máris csak öt a különbség. Nekem ember nem magyarázza meg, hogy ez egy jó húzás volt Sabatétől, de itt tényleg befejeztem az észosztást. És leállhatunk a siránkozással is.
Ma már higgadtan, a történtekre egyet aludva, azt mondom: relax! Ne csináljunk ebből a BL-kudarcból berni katasztrófát, itt nem az Aranycsapat, hanem egy sztáralakulat veszített. Az utolsó pillanatban nem volt ötlet, pedig ezen a szinten enélkül nem megy. Persze pénz az rendesen volt erre a sikerre. Ezt a BL-döntőt nem hazafias lelkesedésből kellett volna megnyerni, hanem szakszerűségből, zsoldosokkal. Egy profi klubnak – egy nagyon komoly üzleti vállalkozásnak – nem rosszallásból írom: bár az NB I-ben lenne legalább egy ilyen! -, most nem jött össze. Ahogy néhány hete a Győr Audi ETO-nak sem a nőknél. A profizmust épp nem a pityergés és az önsajnálat jellemzi, hanem az, hogy jövőre tönkre verik a döntőben a Barcelonát egy másik edzővel.
Csak most nem kéne eltemetni mindent! Lesz még olyan is, hogy a Veszprém nem jut be a Final Fourba, de aztán majd egyszer megnyeri. Addig is fölösleges „lúzermagyarozni”, hiszen nyakunkon a labdarúgó Eb, és ha már most felhúzzuk magunkat Marguc kihagyott hetesén, akkor majd mit szólunk, ha például Guzmics fölé rúg egy tizenegyest Izland ellen?