– A külvilág általában minimum óvatosan, nem ritkán álságosan közelít a parasporthoz, nemhogy véleményt formálni, kérdezni is szinte csak szemlesütve merészel róla. Ledönthetnénk ebben a beszélgetésben legalább néhány tabut?
– Tegyünk rá egy kísérletet!
– Nem fogyatékkal élőként mennyire sikerül belelátnia – bár az is kérdéses, szükséges-e ez egyáltalán – a parasportolók agyába, beleérezni a lelkükbe?
– Igyekszem. Szerintem empátiával, és visszatérve a beszélgetésünk kezdetéhez, tabuk ledöntésével sokkal többre lehet jutni, mintha hol sírásra, hol mosolyra görbülő szájjal dédelgetnénk a fogyatékkal élő sportolókat. Ez kőkemény sport, diplomácia, üzlet – ezért kőkemény profizmussal kell vezetni.
– A parasport miért kőkemény üzlet? Mert számomra mint szabadidősport, mint önmagunk, korlátaink legyőzése, maga a csoda. De nem értem, hogy miközben egy fogyatékkal élő szinte minden tevékenységbe ugyanolyan esélyekkel fog bele, mint bárki más, miért éppen abban akar világszintre jutni, profivá válni, abból akar megélni, amiben eleve hátrányos helyzetű?
– Sportolókkal beszélgetve arra jutottam, hogy legtöbbjüknél a mozgatórugó a sikerélmény, a vágy az elismerésre. Meg talán az is, hogy a saját figyelmüket is eltereljék fogyatékosságukról. Ha ez így van, ha csak pusztán ennyit jelentene a fogyatékos élsport, hogy a ma regisztrált, rendszeresen versenyző, nemzetközi eredményekkel rendelkező közel 500 magyar fogyatékos sportoló lelkét, fizikumát, picit a pénztárcáját rendbe tudja tenni, már nem értünk el keveset.
– Rendben, ők az élsportolók. De én például a kedvenc parasportolómnak a nevét sem tudom. Fut a Népligetben, húzza a lábát, a kínok kínját állja ki, de küzd. Hozzá hogyan jut el, rajta miként tud segíteni a parasportbizottság?
– Nyilván ez a munkánk legnehezebb része. De alapvetően mindent ugyanúgy kell tennünk, mint az ép sportolóknál: szükség van a toborzásra, arra, hogy promóciós eszközökkel rávegyük a fogyatékkal élőket, hogy érdeklődjenek a sport iránt. Ennek érdekében például szeretnénk létrehozni a parasportolóknak a nagy sportágválasztót.
– Ezzel elébe is ment a következő kérdésemnek: vérmes reményeket fűznek ahhoz, hogy Magyarország 2024-ben, az olimpia után paralimpiát is rendezzen. De mi lesz addig, és miért a paralimpia váltaná meg a parasport helyzetét? Akinek esélye sincs rendezni, az törődjön bele a reménytelenségbe?
– A kérdés azért is aktuális, mert szeptember 18–23. között kerekes székes vívó-világbajnokságot rendezünk Egerben. 32 ország 202 vívóját várjuk, jelentőségét tekintve nem feltétlenül, de a sportolói létszám alapján ez 2015 legjelentősebb hazai világversenye. Para-erőemelő Európa-bajnokságra is készülünk, az volt a kérésem, hogy minden parasport-világeseményt hozzunk Magyarországra, amit csak lehet. Dolgozunk azon, hogy ülőröplabda Eb-nek adhassunk otthont, az ülőröplabda a parasportot nagyon látványosan, izgalmasan szimbolizáló sportág. Emellett lobbizunk annak érdekében, hogy ha már a 2017-es vizes vb-re felépítjük a remek létesítményeinket, 2019-ben Budapest rendezhesse a paraúszó-világbajnokságot. Mindezt azért is, mert az én fejemben a fogyatékossport messze nem csak fizikai tevékenység, ennél sokkal több. Nagyon komoly szellemi akadálymentesítés. Mert ha a Népligetben szembefutunk azzal, aki minden lépésével legyőzi önmagát, az bennünk is gátakat rombol le. Mondok egy példát: kiváló paraúszónknak, Vereczkei Zsoltnak mindkét alkarja hiányzik, az ép emberben akaratlanul is felvetődik, hogyan fogjon vele kezet? Merjen-e próbálkozni egyáltalán? Ez mindenkiben benne van. Bennem is. Idomulnunk kell ahhoz a helyzethez, hogy ha egy fogyatékos emberrel találkozunk, miként beszéljünk vele, akár megöleljük-e. Nem az a megoldás, hogy úgy teszünk, mintha semmi különbséget nem észlelnénk. Éppen ellenkezőleg. Ez filozófiai kérdés is. Alkalmasak vagyunk-e arra, hogy olyan társadalmat teremtsünk magunk körül, amelyben őszintén beszélhetünk egymás kínjáról, bajáról, és amelyben kiteljesedhet mindannyiunk élete. Ez a lényeg.
– Szívemből beszél. Ezért is vetem fel: normális állapot-e, hogy a 2008-as paralimpián remeklő
úszó nagyobb pénzjutalomban részesül, mint bármely pekingi olimpikonunk? Hát az, hogy a Nemzet Sportolói között, tizenegy bálványunk mellett ott egy siket asztaliteniszező hölgy, aki nagyon kedves, de a nevét sem ismerik, miközben, maradva a sportágnál, a négyszeres világbajnok Jónyer István nem fér be a tizenkettő közé?
– Pedig Ivánkay Mária nyolcszoros siketlimpiai bajnoknál tündéribb asszonyt keveset hord hátán a föld. A fogyatékossportban szerepet vállaló sportvezetőként nyilván az a dolgom, hogy életemmel és véremmel a lehető legtöbb megbecsülést harcoljam ki a versenyzőinknek. Ezért nemhogy nem fáj, kifejezetten örülök neki, ha a fogyatékos sportoló díjazása magasabb. Másrészt viszont hajlandó vagyok megnyitni azt a vitát, amely minden sportteljesítményt a helyére rakna, értékén kezelne. De akkor ez a téma ne négyévente, a paralimpia idején kerüljön elő, és ne merüljön ki abban, hogy az aranyéremért járó jutalmat a politikai széljárásnak megfelelően éppen növelik vagy csökkentik. Mert a közbülső években is helyén kell kezelni a parasport forrásait, márpedig olyankor ez alig érdekel valakit. Az általános és méltányos rendezés érdekében kész vagyok kompromisszumokra is, de amíg ez nincs meg, a végsőkig elmegyek, hogy világossá tegyem: a parasportolók megbecsültsége nincs a helyén.
– Gondolom, nem ért egyet az ép testben ép lélek tézissel. Ön szerint mitől lesz ép a lélek?
– Nem az ilyen kinyilatkoztatásoktól. Például mindig gyűlöltem azt a coubertini mondást – amiről aztán kiderült, nem is tőle származik –, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Dehogyis. Aki nem akar győzni, aki nem akarja legyőzni az ellenfelét és saját magát, az ne menjen sportolónak. Mert a győzelem is építi a lelket. Ezért a paralimpiai bizottságnak egy másik, valóban Coubertin által mondott idézet lesz a szlogenje: minden sport mindenkié. Ugyanis nem az egyenlősdiben hiszek, hanem az egyenjogúságban. Ez a jó üzenet. A győzelem pedig igenis fontos. Még akkor is, ha mindenkinek mást és mást jelent.
