A bennfentesek is kissé értetlenül néztek egymásra. Még 2017-ben jártunk, október 30-át írtuk, és aznap derült ki, hogy a menesztett Bernd Storck helyett Georges Leekens lett a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. Az értetlenség a belga szakember ismeretlenségének szólt. A neten egy kattintással elérhető az életrajza, de dacára annak, hogy kétszer is volt hazája szövetségi kapitánya, sohasem számított az európai topfutball markáns szereplőjének, ami dicsérő szó róla olvasható, annak mind ő maga volt a forrása. Egykori magyar játékostársai szerint remek humorú, vicces ember, aki kitűnően ért a jó öltözői hangulat megteremtéséhez – mintha a magyar válogatottnak az andorrai vereség évében az lett volna a legnagyobb baja, hogy az öltözőt nem veti szét a feneketlen jókedv.
Georges Leekens munkája igazán az idén, tehát 2018-ban kezdődött el, márciusban mutatkozhatott be a kispadon két hazai mérkőzéssel. Az elsőn Kazahsztán, a másodikon Skócia volt az ellenfél, és mindkettő győztesen távozott, az előbbi 3-2-re, az utóbbi 1-0-ra nyert a Groupama Arénában. A belga szakember arra hivatkozott, hogy még csak ismerkedik a csapattal, a felkészülési meccsek eredménye másodlagos, lépésről lépésre kell haladni, senki sem remélhet tőle gyors fejlődést, csodát pedig főleg nem. Ezért aztán a közvélemény úgy-ahogy lenyelte, hogy a két meccsen a válogatott lehangolóan futballozott, nyomát sem mutatva elképzelésnek és tudatosságnak. Ugyanakkor a merev és szigorú Bernd Storck után üdítő volt Georges Leekens kedvessége, megingathatatlan jókedve, jovialitása, ami egyelőre tompította a bírálatok élét.
Legközelebb júniusban bizonyíthatta, hogy ha lépésről lépésre is, de valóban halad az ütőképes csapat építésével. A hónap elején a válogatott úgy ért el 1-1-et Fehéroroszországban, hogy ha Gulácsi Péter nem véd bravúrosan, legalább 4-1-lett volna a végeredmény, természetesen nem ide. Három nappal később legjobbjaink 2-1-re kikaptak a világbajnokságra készülő ausztráloktól, sok örömünket ebben sem lelhettük. Ami pedig a játékot illeti, jeleit sem fedezhettük fel annak, hogy mit szeretne játszatni a belga kapitány, minden szinte esetlegesen történt meg a pályán. Egy profi együttesnél a kudarcok idején csaknem mindig nagy az összezárás kifelé, a konfliktusok zömmel az öltöző falain belül maradnak, ám ezúttal repedések keletkeztek ezeken a falakon.
Elek Ákos bátran kimondta, amit a breszti döntetlen után gondolt: a játékosok és a kapitány között nincs meg a kellő összhang. És akkor még nem ismerhettük a Bologna légiósának, Nagy Ádámnak a szeptember végi nyilatkozatát, amelyet a Nemzeti Sportnak adott Georges Leekensről: „Taktikailag nem készítettek fel minket. Nem gyakoroltuk eléggé a labdakihozatalt és a különböző játékhelyzeteket, a stabil védekezést sem sikerült kialakítani, ami mindennek az alapját jelenti. A játékosnak tudnia kell, hogyan kell helyezkednie, ha a pálya különböző pontjain jár a labda, ami aprólékos munka, de sokat segít a meccsen.”
A belga kapitány nem hagyta magát kizökkenteni a derűjéből, olyan volt, mint egy gyerekcsapat mellett dolgozó bácsi, aki szerint ne bánkódjunk, ha nem megy valami, az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, a bosszúság csak árt a léleknek, és nincs károsabb a folyamatos eredménykényszernél. Tényleg ezt mondta, csak éppen a profi futballban ez egyáltalán nem értelmezhető.
A közhelycunaminak az MLSZ elnöksége június 20-án vetett véget: menesztette Georges Leekenst, aki persze értetlenül fogadta a döntést. Pedig nem a kirúgása, hanem a kinevezése volt a hiba. Ő azt mondta, Csányi Sándor elnök túl sokat várt tőle, ő volt a megfelelő ember arra, hogy kihúzza a magyar labdarúgás kátyúba ragadt szekerét, de nem kapott elegendő időt – azaz maga az elválás ugyanolyan volt, mint az egész Leekens-éra: egyszerre tragikus, nevetséges és szánalmas.
Két éve egy ország ünnepelte az Európa-bajnokság után Bernd Storckot, akit az eredménytelen vb-selejtezők és az andorrai vereség miatt elsöpört a népharag, a dilettáns kiválasztás Georges Leekenst viszont már a szerződése aláírásának a pillanatában negatív hőssé tette, mivel tökéletesen alkalmatlan volt a neki szánt szerepkörre. Csányi Sándor később többször is magára vállalta ezért a felelősséget, de ez a lényegen nem változtatott: a válogatott a sikeres Eb-t követően két esztendő alatt újra eljátszotta a hitelét, sikerült lenulláznia magát korábbi szintjére.
Az új kapitány az olasz Marco Rossi lett, aki 2017-ben bravúros teljesítménnyel nyert bajnokságot a Bp. Honvéd vezetőedzőjeként, majd közvetlenül ezt követően a szlovákiai Dunaszerdahelyre szerződött, és ott is nagyot lendített a csapaton. Ismerte a magyar mezőnyt, az adott helyzetben nem is lehetett volna jobb választás nála.
Időközben véget ért a bajnokság, amelyet a Mol Vidi FC-re átkeresztelt Videoton még a régi nevén nyert meg, két ponttal megelőzve a Ferencvárost, tizenkilencet ráverve a harmadik Újpestre. Az újonc Balmazújváros és a Vasas esett ki, helyükre az MTK és története során először a Kisvárda jutott fel. Az Euroliga selejtezőjében a Fradi mellett az Újpest kupagyőztesként indulhatott, és a lilák sikerének köszönhetően a Bp. Honvéd is szerencsét próbálhatott.
A Ferencváros, amelynek a kerete a vezetői szerint telente mindig elég erős a csoportkör kiharcolására, amikor viszont előtte a lehetőség, rendre kudarcot vall, az első fordulóban búcsúzott az izraeli Maccabi Tel-Aviv ellen, a Bp. Honvéd és az Újpest viszont vette az első akadályt, a macedón Rabotnicskit, illetve az azeri Neftcit búcsúztatva, ám a második fordulón egyikük sem jutott túl. Az újpestiek európai sztárcsapattól, a spanyol Sevillától kaptak ki kétszer, ám a kispestiek pirulhattak, mert őket egy luxemburgi csapat, a Niederkorn ejtette ki 2-1-es összesítéssel.
A Bajnokok Ligája selejtezőjében a Mol Vidi is vért izzadt egy másik luxemburgi együttes, a Dudelange ellen, de továbbjutott, és ez kisebb hősköltemény kezdetét jelentette: a nálánál jóval többre taksált, brazilokkal teletűzdelt bolgár Ludogorec, majd a svéd Malmö testén keresztül a rájátszásba verekedte magát, ahol a görög AEK Athen megállította ugyan, ám a fehérváriak ezzel felkerültek az Európa-liga főtáblájára, amit magyar csapatként utoljára éppen ők értek el hat évvel ezelőtt. Ott az angol Chelsea-vel, a fehérorosz BATE Boriszovval és a görög PAOK Szalonikivel kerültek egy csoportba, amelyben végül a harmadik helyet szerezték meg, amire büszkék lehetnek. A PAOK-ot kétszer is legyőzték, a Chelsea-től az utolsó fordulóban itthon pontot szereztek, viszont a BATE-tól elszenvedett két vereség végzetesnek bizonyult, ezek miatt nem juthatott tovább a Mol Vidi.
Visszatérve a válogatotthoz és Marco Rossihoz, az olasznak nem adatott meg sok idő: felkészülési mérkőzés nélkül azonnal az új sorozatban, a Nemzetek Ligájában kellett bizonyítania. Finnországi vereséggel indított, majd a csapat Budapesten legyőzte Görögországot, ami felcsillantotta a reményt, ám egy athéni kudarccal és egy megmagyarázhatatlan tallinni 3-3-mal már az utolsó két játéknaptól függetlenül, október derekán eldőlt, nem nyerhetjük meg a csoportot, sőt a benn maradás kiharcolása maradt meg tétnek.

Marco Rossi (öltönyben) hiteles emberként hamar megszerezte a szurkolók bizalmát
Fotó: Mirkó István
Ez sikerült, mert hazai pályán legyőztük az észteket és a finneket is, ezzel a második helyen végeztünk, ám ennél is fontosabb, hogy a csapat visszaszerezte a szurkolók bizalmát, Marco Rossi hiteles egyénisége is segített ebben. Az Eb-selejtezőkre a negyedik kalapból kihúzva Magyarország Horvátország, Wales, Szlovákia és Azerbajdzsán ellen próbálhatja meg kiharcolni a továbbjutást, de még a Nemzetek Ligája rájátszása is ad erre némi reményt, szóval akár azt is mondhatnánk, minden jó, ha a vége jó, de ez most nem lenne igaz. Fogalmazzunk úgy, hogy a vége legalább nem tette a válogatott közeljövőjét reménytelenné – ahogy ez az év indult és zömében eltelt, már ez is valami. Mert ha 2018 egészét nézzük, akkor a válogatottat tekintve ez bizony elpocsékolt esztendő volt.
Húsz év után franciák, tíz év után Modric
A labdarúgásban minden páros évben rendeznek világversenyt, kétévente Európa-bajnokságot, négy-évente vb-t. A világbajnokság minden eseménye önmagában megér egy hosszabb tanulmányt. Persze nem az oroszországi torna volt az idén az egyetlen érdekesség a nemzetközi futballban. Időrendi sorrendben haladva, a Real Madrid zsinórban harmadszor nyerte meg a Bajnokok Ligáját; a blancók sikerét beárnyékolta, hogy a Liverpool elleni döntőn (3-1) a madridi csapatkapitány, Sergio Ramos súlyos sérülést okozott az angolok kulcsemberének, Mohamed Szalahnak, aki emiatt majdnem lemaradt a világbajnokságról. A cardiffi finálé legszebb momentuma Gareth Bale fantasztikus ollózós gólja volt. A BL történetének első triplázása után pár nappal robbant a bomba: Zinédine Zidane távozott a csapat éléről. A játékosként és edzőként is BL-győztes zseni váratlan távozása lavinát indított el a nemzetközi futballban. A Real Madrid elnöke a világbajnokság előtt pár nappal nevezte ki az akkor még spanyol szövetségi kapitányként dolgozó Julen Lopeteguit. Ezt olyannyira zokon vette a Spanyol Labdarúgó-szövetség elnöke, hogy még a vb rajtja előtt kirúgta a kapitányt, aki egyébként csak a vb után kezdte volna meg a madridi munkát. Fernando Hierro vállalta a beugró szerepét, de a spanyolok már a nyolcaddöntőben búcsúztak. Ennél is rosszabbul járt a címvédő német válogatott: Joachim Löw csapata a csoportkört sem élte túl, dicstelenül távozott Oroszországból. A legjobb négy közé csak európai csapat jutott, a világbajnokság meglepetéscsapata, az egyenes kieséses szakaszban három büntetőpárbajt is sikeresen megvívó, Luka Modric vezette horvát válogatott egészen a döntőig menetelt, ott azonban nem volt esélye a sokkal kipihentebb, az egész tornán egyenletes, jó teljesítményt nyújtó franciákkal szemben. A bronzmeccsen Belgium legyőzte Angliát. A dél-amerikai óriások közül Argentína a legjobb tizenhat, Brazília a legjobb nyolc között búcsúzott. Az 1998-as világbajnok francia válogatott csapatkapitánya, Didier Deschamps Oroszországban kapitányként is felért a csúcsra. Ez rajta kívül csak Franz Beckenbauernek és Mario Zagallónak sikerült eddig a futballtörténelemben. A hagyományoknak megfelelően az ősszel osztották ki az egyéni díjakat. A vb-n remeklő, a Real Madriddal BL-t nyert Luka Modric lezárta a Cristiano Ronaldo és Lionel Messi nevével fémjelzett korszakot: 2008 és 2017 között csak a portugál és az argentin zseni győzött az Aranylabda-szavazáson, ám idén a horvát középpályás kapta a legtöbb szavazatot. Modric most halmozta a díjakat: az UEFA és a FIFA mellett a labdarúgás statisztikáival foglalkozó szervezet, az IFFHS is őt választotta az év legjobb játékosának, és természetesen a 33 éves futballista lett a világbajnokság legjobbja is. (Sz. L.)