De péntek éjjel szívszorító volt látni és hallani, amint egy 37 éves, már mindent és mindennek az ellenkezőjét megélt futballistának a televízió mikrofonja és kamerája előtt elbicsaklik a hangja, elhomályosul a tekintete, és a sírással küszködve azt rebegi: „…nagy csalódás… Nagyon nagy élmény volt játszani… nehéz mit mondani.”
Ilyen ostoba gólokat, mint a Svájc elleni vb-selejtezőn, kaptunk már néhány zsákkal, az utolsó pillanatokban is veszítettünk meccseket, szakmányban, de mindez az utóbbi években mintha inkább a szurkolók várható élettartamát apasztotta volna. Játékosaink az interjúzónában leszegett fejjel vonultak az öltözőbe, vagy ha megálltak, jobbára sérójukat babrálva hadarták el a nagy semmit, legjobb esetben azt az álprofi mantrát, hogy mostantól előre kell néznünk.
Erre itt ez az „öreg csóka”, aki igenis a múltba, az idegőrlően elvesztett meccsbe réved, illetve nyilatkozata közben a magyar tábor felé fordítja az arcát, és ettől a visszafogottan induló szakmai elemzésből spontán érzelemkitörésbe vált. Mert a tavaly őszi, norvégok elleni pótselejtezőn és a júniusi Eb-n társaival együtt felfedezett valamit, ami mindvégig ott volt a mindenkori magyar válogatottak orra előtt, de az 1980-as évek óta valahogy nem akarták észrevenni: azt, hogy a leghatékonyabb, legnemesebb ösztönzés a vágy, örömet szerezni az embereknek.
Ahogyan azt egyszer már leírtuk, három évtizednyi vándorlás után visszatért a magyar válogatottba a lélek. Így, együtt könnyebb nyerni – és a félőrült gólok, a pillanatnyi infarktusgyanú dacára elviselhetőbb még kikapni is.