Megpróbálom elképzelni a tíz évvel ezelőtti, 2008-as Aranylabda-gálát, amint az üres, kihalt teremben Cristiano Ronaldo átveszi pályafutása első igazán becses díját. Hirtelen a végeredményt felkonferáló Pelé is eltűnik, CR7 nyúl a trófeáért, de senki sincs, akivel megoszthatná az örömét, az egész ceremónia közönybe fullad, mert nemhogy a második Lionel Messi és a harmadik Fernando Torres, de az előzetes ötvenes lista egyetlenegy tagja sem vesz részt az eseményen, mert nem akar asszisztálni a portugál klasszis megdicsőüléséhez.
Nem így történt, természetesen. Személyesen Pelé adta át az Aranylabdát Ronaldónak – miként egyébként 2014-ben is –, a nézőtéren ott ült Torres és Messi is, s utóbbi nem fukarkodott a tapssal sem, s még csak kényszeredett mosoly sem görbült a száján az irigységét leplezendő.
Fejet hajtott a futballvilág az új királynak.
Ugyanez a király hétfő este alantasnak érezte, hogy kezet rázzon az ő – és Messi – hegemóniájára teljesen veszélytelen, már harminchárom éves utóddal, Luka Modriccsal. (Nota bene, Messi sem volt ott a gálán, de az ő alibije erősebb, ő nem került fel a hármas listára, igaz, az év csapatába azért beszavazták.)
Kedden már megkezdődött az újabb forduló Németországban, Olaszországban és Spanyolországban, ma pályára lép Ronaldo korábbi és jelenlegi klubja, a Real Madrid és a Juventus, új meccsek és új mesék következnek, a pillanat tovatűnik, mégis belénk vésődik; Gareth Bale minapi nyilatkozatával együtt, miszerint mióta nincs Ronaldo, jobb a hangulat a Real Madridnál.
Ha Ronaldo nem vigyáz, példaképből hiúságban megöregedő bálvánnyá koptatja az életművét.