Lászlót már régóta piszkálta a gondolat, hogy tenni kéne valamit. Valamit, ami szép és jó, de nem hasznos, legalábbis nem a mai világ ítélete szerint, nem pénzben kifejezve az. Tudta vagy talán inkább csak érezte, mi is lenne az, amivel egyszerre adhatná önmagát, a lényét és vele másoknak örömöt, de a kishitűsége, a szerénysége visszatartotta. Hiszen bár sokra vitte, immár vagyonos, de mégiscsak kétkezi ember, egy pék, akitől azt várják el, hogy jó kenyeret süssön, nem azt, hogy üdvösséget hozzon az embereknek. S amikor már-már elszánta magát, az üzleti élet már csak ilyen, mindig akadt fontosabb dolog, megoldás után kiáltó probléma.
Aztán a betegség, a műtét ágyhoz kötötte. Tétlenségre kárhoztatott. De nem úgy, ahogy gondolnánk. Csupán az történt, hogy a gondolatait nem hagyhatta hátra autóba pattanva, egyik tárgyalásról a másikra sietve. Ott maradtak vele, s nem hagytak neki nyugtot. Hát mi lesz a gyerekkori álmoddal? Mikor látsz végre hozzá, hogy megvalósítsad? – kérdezték tőle minduntalan.
S László megadta magát. Egyik nap áthívta látogatóba a legjobb barátját, s elmondta neki, mi a terve, mi az álma. S a barátja nem kacagta ki, hanem azt mondta: rendben, lássunk hozzá! Így hát hozzáláttak. Futballcsapatot alapítottak úgy, hogy nem volt egyetlen játékosuk, de még pályájuk sem.
Ám ahogy az már csak a mesékben lenni szokott, akadtak jó barátok, akik társul szegődtek a szokatlan ötlethez, került váratlan segítség a bajban egy szintén álmodozó pedagógus képében, a szerencse is mellészegődött, így lett felnőtt- és a szabályoknak eleget téve utánpótláscsapat is. Igaz, hogy a labdarúgás legalsó fokán, az ötödik osztályban, de csapat volt. Olyan, amilyennek lehetett szívből szurkolni, amilyennek László gyerekként – amikor minden spórolt pénzét arra költötte, hogy elkísérje a világ végére is – látta, látni akarta a csapatot.
A csapat egyből az első évben feljutott a negyedosztályba. Az azt következő idényt pedig már a harmadik ligában kezdhette volna meg. Csakhogy László nem a szövetség szabályainak, hanem a lelkiismeretének akart megfelelni. A csapata nem kiharcolta a feljutást, hanem csak megszerezte a jogot arra: az első helyezett nem vállalta a magasabb osztályt. Ám László nem jogot akart szerezni, vállalkozóként a román állam pontosan megtanította arra, mi fán terem a jog, hanem megharcolni a céljaiért. Mert aki álmot akar valóra váltani, pláne, ha kisebbségből, elnyomásból akar kitörni, annak szigorúbb erkölcsi mércének kell megfelelnie.
A harmadik ligát a második követte, amely már Romániában is profi szint, de a mese csak nem akart véget érni. Ember ilyet még nem látott a Kárpát-medencében: egy új csapat hat év alatt az ötödosztályból az elsőbe verekedte magát. Sepsiszentgyörgy csapata, a Sepsi OSK ma már mindenki előtt ismert, aki szereti a futballt. S a meséhez, ami persze testet öltött valóság, hozzákölti a maga élményét.
Ezt teszem én is. Azért, hogy a virágzó klub, a fényes sikerek, a csapat mögött lássuk az embert: Diószegi Lászlót. Akivel a találkozás, az őt hajtó vágy megismerése munkám legnagyobb élménye volt ebben az esztendőben.
Diószegi László ma már professzionális klubot igazgat. Abban a viszonyrendszerben, azokkal a kompromisszumokkal, ahogy egy magyar ember Romániában futballklubot igazgathat. De továbbra sem a profit, még csak nem is önmagában az eredmény vezérli, hanem az a vágy, az a késztetés, hogy közösséget teremtsen azokból az emberekből, akikkel közösen az a küldetése, hogy otthon legyen velük a világban.
Biztosan akadnak kétkedők, hivatalos áloműzők. Ahogy a farizeusok képtelenek voltak beletörődni, ép ésszel felfogni, miként lehetne egy szegény ács fia a Megváltó, ugyanúgy a profi futball bölcsei is tamáskodnak. Nekik egy pék ugyan ne mutasson követendő példát!
Pedig futballunk megváltás után kiált. S már kitalálni sem kell, hogyan érdemes hozzáfogni. Diószegi László már kisütötte.