Japán 1993-ban indította el profi futballbajnokságát, a J-League-et, amelyben rövidesen olyan játékosok rúgták a bőrt, mint a brazil Zico, Dunga, Jorginho, Emerson, a jugoszláv Dragan Sztojkovics, az argentin Ramón Diaz, a német Guido Buchwald, no meg a hazai menők, például Miura Kazujosi és Nakamura Szunszuke. Ennek hatására 1994-re közel húszezerre nőtt az átlagos nézőszám, amely aztán elkezdett apadni a kezdeti varázs megszűntével, 1996-ra már nagyjából a felére esett vissza, s a liga a folyamatos átszervezések ellenére azóta sem indult újra felfelé.
A J-League-ben szereplő csapatok játékoskereteinek összértéke jelenleg mintegy 215 millió euró, egy házzal odébb, Kínában viszont már csaknem 350 millióra rúg a hasonló adat. A Chinese Super League (CSL) ezzel Európában momentán csak a 12. helyre ékelődne be az ukrán és a görög pontvadászat közé, de nem is ezért került nemrég reflektorfénybe. A téli átigazolási szezon szenzációjaként hatott a helyiek aktivitása a játékospiacon, ahol a kínai klubok költötték a legtöbbet, európai topbajnokságokból hozva el nagy pénzekért komoly spílereket.
A Jiangsu Suning ázsiai rekordot jelentő 50 millió euróért szerződtette a Sahtar Donecktől a brazil Alex Teixeirát, illetve a Chelsea-től 28 millióért a szintén brazil Ramirest, a Guangzhou Evergrande 42 millió euróért az Atlético Madridtól a kolumbiai Jackson Martinezt. Legfrissebb hírként tegnap a Hebei China Fortune Ezequiel Lavezzit hozta el Paris Saint-Germaintől 30 millióért, az argentin válogatott csatár csapattársa lesz az AS Romától 15 millió euró fejében érkezett elefántcsontparti Gervinho; a Shanghai Shenhua a kolumbiai Fredy Guarínt és az ausztrál Tim Cahillt, a Shanghai SIPG a ghánai Asamoah Gyant és a brazil Elkesont tudja felmutatni.
A kispadon sem rosszabb a helyzet, a brazil Luiz Felipe Scolari (Guangzhou E.) és Mano Menezes (Shandong), a svéd Sven-Göran Eriksson (SIPG), a román Dan Petrescu (Jiangsu), a spanyol Gregorio Manzano (Shenhua), az olasz Alberto Zaccheroni (Beijing Guoan), s a Távol-Keleten ragadt Dragan Sztojkovics (Guangzhou R&F) is jó nevű szakembernek számít.
Már csak az a kérdés, mennyire marad tartós a CSL hatalmas lendülete. Liu Jung-csu, a Guangzhou Evergrande elnöke maximalista, szerinte a kínai klubfutball a világ legjobbja akar lenni. A klubok mögött ingatlanfejlesztő és -forgalmazó cégek, internetes kereskedelmi vállalkozások, tengeri kikötőt működtető konzorciumok állnak, s mivel Hszi Csin-ping államelnök a labdarúgás rajongója, a politikai támogatás is adott. Persze nem biztos, hogy örökre; a J-League példáját Arsene Wenger, az Arsenal tapasztalt szakvezetője is megemlítette az AP hírügynökség összeállításában: „Kínában megvannak az anyagi lehetőségek arra, hogy egy bajnokságra való futballistát elvigyenek Európából, de vajon képesek lesznek-e fenntartani olyan szinten, ahogyan most csinálják? Japánban ugyanez történt, aztán lelassult a folyamat.”
Le bizony, ám a kínai oktatási minisztérium amerikai tanácsadója, Tom Byer szerint olyan utánpótlás-nevelő program indult Kínában, amelynek a világon nincs párja, s biztosítja a permanens fejlődést. Hisszük, ha látjuk, ott mindenesetre jövő pénteken zárul az átigazolási időszak, lehet fogadásokat kötni, melyik sztár kerül még addig Európából a Távol-Keletre.
Magyar nagy fal
A közelmúltban két honfitársunk kóstolt bele a kínai profi futballba. Huszti Szabolcs Hannoverből igazolt a Csangcsun Jatajhoz 2014-ben, ahonnan a télen visszatért Németországba, az Eintracht Frankfurthoz. Elek Ákos 2015-ben ugyanide távozott Diósgyőrből, ahová most szerződött vissza. Utóbbit kérdeztük a kínai foci jelenéről és jövőjéről: „Számomra nem az a meglepetés, hogy a négy topcsapatba sztárok érkeznek, hanem az, hogy a feljutóknak is lett erre pénzük. Ennek ellenére a japán és a dél-koreai bajnokságot erősebbnek tartom a kínainál, hiszen nem az a lényeg, milyen a külföldi, hanem, hogy milyen a hazai. Kínában limitált a légiósok száma, ötöt igazolhat egy klub, s csak négy lehet egyszerre pályán, a hét kínai viszont nem olyan jó egyelőre. Mi Szabolccsal a szakmai elismertség és a jó fizetés ellenére visszatértünk, mert a városunk kevésbé volt élhető, mint mondjuk Peking vagy Sanghaj. Hozzáteszem, ha nem jutunk ki az Eb-re, vagy nincs családom, lehet, hogy maradok. Jó kaland, pozitív élmény volt.”