Villámrajt az északi szélben

Előre megmondtuk, hogy a nyitótáncban bárki lábára ráléphetnek, de ennyi orra bukásra azért nem számítottunk. A rajton kikaptak az olimpiai bajnok norvégok (az oroszoktól, 26-25-re), döntetlenre mentek a vb-címvédő brazilok (a dél-koreaiakkal, 24-24-re), eláztak a németek (a franciáktól, 30-20-ra), és a mi hatosunkban is borult a papírforma. A máskor rendíthetetlen pofonosztó, ezúttal kissé bágyatag montenegróiak ugyanis csupán 28-28-at értek el a legjobbjaikat nélkülöző szerbekkel, érdeklődésemre meg is jegyezte Dragan Adzsics szövetségi kapitány: ,,Engem nem az eredmény lepett meg, hanem a csapatom.

Nem voltunk eléggé agresszívek védekezésben, nem koncentráltunk, de holnaptól már jobban fog menni.”
A mieinknek az első pillanattól jól ment. Otthonról nem akármilyen muníciót kapott válogatottunk, hiszen az 1965-ben világbajnok hölgyek és a januári Eb-re készülő férficsapat tagjai is levélben buzdították őket, mire válaszában Görbicz Anita úgy fogalmazott: érzik, hogy velük van az egész ország.

Tunézia ellen valóban úgy tűnt, mintha állandó és nyomasztó emberelőnyben játszanának, már félidőre eldöntötték a partit (16-5), majd a folytatásban pazar támadójátékkal 39-20-ra intézték el a két évvel ezelőtti önmagára (akkor csupán két gól különbség lett a végén) nyomaiban sem emlékeztető riválist. Zácsik Szandra meg is jegyezte, hogy ez bizony nem tipikus első meccs volt, Bulath Anita hozzátette, már a nyitányon mindenképpen jelezni akarták az erejüket és az eltökéltségüket, Németh András szövetségi kapitány pedig így összegzett: „Ismertük az ellenfelet, tudtuk, mit várhatunk tőle, és a húzásaira jól reagáltunk. Az első félidőben kiválóan védekeztünk, szünet után pedig szédületesen támadtunk.” A helyszínen feleségével vezérszurkolóvá előlépett koppenhágai magyar nagykövet, Hellebrandt László szerint is, aki elárulta: ha a kézilabda kapcsán fogadják, olyan nagy becsben tartják, mintha egyenesen az amerikai elnök lenne.

Vasárnap már az ébredés utáni pillanatok ünnepi hangulatban teltek, mert a szállodában, az ajtaja előtt mindenkit mikulásajándék várt, és az ablakokat rázó, a folyosón is süvítő északi szélben egészen hihető, hogy épp most libbent tova a rénszarvasok húzta szán. A vacsoránál Pálinger Katalin csapatmenedzsert köszöntötték tortával a születésnapján, de előtte a szerbeket kellett ,,elfogyasztani”.

Huszonkét percen át azt hittük, ennél mi sem egyszerűbb. Előbb Tomori zúzott be hét gólunkból hatot, aztán Zácsik lőtte rojtosra a hálót, miközben a vetélytársak hármas védőink között benyomulva maszatoltak be alamizsnaszerű gólokat. Talán magunk sem tudtuk pontosan, hogyan, de 16-9-­ről szünetre visszazárkóztak 18-16-ra, pedig addigra akár el is dőlhetett volna minden. Tény, hogy az argentin bírók zavarodtak bele leginkább a meccsbe, de csak ők ketten, a mieink bakijai nélkül nem lehelhettek volna életet a tetszhalott szerbekbe.

Fordulás után azért, ha nem is tükörsimán, kapusbravúrokkal is, de érvényesült a papírforma. Egy mérkőzésen belül az is megmutatkozott, hogy a magyar csapat képességekben egy klasszissal a három legnagyobb ászát nélkülöző ellenfél fölött áll, no meg az is, hogy ez önmagában még nem feltétlenül garancia a sikerre. A lényeg persze az, hogy némi vajúdás után mégis megszületett e 32-26-os diadal, amit Németh András így kommentált: ,,Nagyon örülünk a győzelemnek, de kár volt felhozni az ellenfelet. Ezért ötven százalékban mi voltunk a felelősek, ötvenben a játékvezetők. Érthetetlennek tartom a bíráskodást, de mindennél fontosabb, hogy négy pont már zsebben van.”
Úgyhogy jöhetett a szülinap – majd ma a szünnap.