A párizsi terrortámadás egyik valószínű körülménye, miszerint a merénylők egyike megpróbált bejutni a Stade de France-ba, a Franciaország–Németország mérkőzésre, érthetően óvatosságra, a megszokottnál is nagyobb körültekintésre intette a Magyar Labdarúgó-szövetséget. Nem tudhatjuk, az illetékes szervek miként oldották meg a mérkőzés biztosítását – mondhatjuk, szerencsére. A Groupama Aréna környékén nem észleltünk különös készenlétet, s a szurkolók is félelemérzet nélkül, egészséges bizakodással tartottak a stadion felé. E napokban (hetekben, években) sok mindent át kell értékelnünk, közöttük azt is, hogy az imádott Párizzsal szemben Budapest (minden hiányossága dacára) a béke és a nyugalom szigete. A meccs előtti napon tartott sajtótájékoztatóján Bernd Storck, a magyar válogatott szövetségi kapitánya egyszerre gólra törő támadójátékot és fegyelmezett, türelmes védekezést ígért. A kezdőcsapat összeállításakor más szempontokra is tekintettel kellett lennie: kivel pótolja Gerát, s visszategye-e az együttesbe Juhászt. Nos, úgy döntött, nem bontja meg az Oslóban helytállt hátvédsort, Gera helyett Nagy Ádám „szűrt” Elek mellett a középpályán, s akadt még egy változtatás a csütörtöki tizenegyhez képest, Szalai helyett Priskin kezdett középcsatárként.
A magyar–norvég közös történelmi múlt szerencsére a legcsekélyebb feszültségtől sem terhes, ennek megfelelően a norvég himnuszt csak a vendégszurkolók éneke kísérte. Várhidi Pálra, Fülöp Mártonra, valamint a párizsi áldozatokra emlékezve egyperces néma főhajtás előzte meg a kezdőrúgást.
Ahogy megkezdődött a játék, még egy kisebb meglepetést nyugtázhattunk: Dzsudzsák a jobbszélen játszott, s Lovrencsics ment át az ő helyére, a bal oldalra. Ezek figyelembevételével így állt fel a magyar válogatott: Király – Fiola, Guzmics, Lang, Kádár – Nagy Á., Elek – Dzsudzsák, Kleinheisler, Lovrencsics – Priskin. A norvégoknál az jelentett érdekességet, hogy bekerült a csapatba a 17. születésnapját csak egy hónap múlva ünneplő Martin Ödegaard. A vendégek hamar mezőnyfölénybe kerültek, de komoly helyzetig nem jutottak. A 14. percben Priskin indulhatott volna meg Kleinheisler remek ívelésével, de lesen maradt. Ám nem hagyott időt arra, hogy bosszankodjunk, egy perc múlva Kádár indította centerünket, aki két védő mellett befelé húzott, majd húsz méterről hatalmas löketet zúdított a bal felső sarokba. Micsoda gól! 1-0 ide, ami azt jelentette, a norvégoknak már két találatot kellett volna szerezniük, hogy fordítsanak.
A messze nem kibírhatatlan norvég nyomás először a 27. percben eredményezett helyzetet. Ügyes háromszögezés végén Aleesami lőhetett közelről, balról, de Király Lang segítségével jól zárta a szöget. Az utolsó tíz perc nyílt sisakos „ütésváltás” jegyében telt, a norvégok szögletekből veszélyeztettek, nálunk Lovrencsics fejelhetett ígéretes helyről, de nem találta el a kaput, majd Priskin szólózott, de jobb lett volna, ha a nagy lelkesedéssel játszó Dzsudzsákhoz passzol. A 45. percben a sokadik vendégszöglet után Hovland fejese a kapufáról kifelé pattant. A közönség Fülöp Marcit éltette (aki Oslóban is kisegítette a meccs hajrájában Királyt…), nem bántuk, hogy véget ért az első félidő.

Priskin lábát elhagyta a labda, hogy pár pillanat múlva a norvég hálóban landoljon Fotó: Havran Zoltán
A szünetben Elek helyett Pintér jött be, a játék tulajdonképpen mit sem változott (erőlködtek a norvégok), s mégis. A mieink amellett, hogy remekül küzdöttek, ügyesen is futballoztak. Dzsudzsák a sokadik labdáért harcolt meg, (megpattant) lövése után a felső lécen csattant a labda. Dzsudzsák, ahogy mindig is vártuk tőle, igazi vezér volt, de a többiek is felnőttek mellé. Böde remekül szállt be Priskint váltva. Nem csak ültünk az eredményen, lüktető, remek volt a meccs. Csak azért nem mondjuk, bánjuk, hogy vége lett, mert eldőlt, ezzel végre ismét visszakerültünk a nemzetközi futball vérkeringésébe, kijutottunk a kontinensviadalra, amit Henriksen és Nyland kapus „közös” öngólja döntött el végleg (83. perc, 2-0), Henriksen csak szépíteni tudott (87. perc, 2-1).
Magyarország, üdvöz légy Európában!