Mindkét sakkozó 1990-ben született, és a pályafutásuk durván tizennyolc esztendős korukig párhuzamosan futott. Mindkettejükre csodagyerekként tekintettek, sőt Karjakint még jobban körülrajongták, mint Carlsent, hamarabb, már tizenkét évesen teljesítette a nagymesteri normát, egyenesen Kaszparov utódját látták benne. Idővel azonban megakadt a fejlődése, igaz, norvég kortársa nemcsak őt, mindenki mást is megelőzött. Előbb a világranglista élére állt, majd – Kaszparovot lepipálva – minden idők legmagasabb Élő-pontszámával büszkélkedhetett, és arra sem kellett sokáig várni, hogy a jóslatot beteljesítve elhódítsa a világbajnoki címet. 2013-ban könnyedén, 6,5-3,5-re diadalmaskodva taszította le a trónról az indiai Viswanathan Anandot, akivel szemben egy év múlva megvédte a koronát (6,5-4,5).
Karjakin lendülete viszont kifulladni látszott, egyre hátrébb csúszott a világranglistán, a világbajnokjelöltek moszkvai tornáján, idén márciusban meglepetésre, habár jelentős fölénnyel győzött a nála esélyesebbnek tartott Anand, Caruana, Nakamura trió előtt.
A címvédő és kihívója stílusa hasonló, mindketten inkább a pozíciós állásokat kedvelik, Carlsen dinamikusabban, szinte hiba nélkül játszik, Karjakin a jobbnak tartott megnyitás elméleti felkészültségében bízhat. Lesarkítva: szinte csak abban, ugyanis minden statisztikai adat a világbajnok mellett szól. Vezeti a világranglistát 2853 Élő-ponttal, orosz riválisa csak a kilencedik 2772-vel; korábbi 21 klasszikus időbeosztású partijukból egy vereség és 16 döntetlen mellett Carlsen négyet is megnyert.
Ha szimferopoli, tehát krími születésűként nem lenne Putyin feltétlen híve, Szergej Karjakin csakis egy amerikaiból, egyenesen az első számú amerikaiból meríthetne erőt. New Yorkban legalább akkora bravúrral válhatna a sakkozók „királyává”, mint amekkorával Donald Trump vált az amerikaiak elnökévé.