A nőknél második Miklós Edit lemondta ausztriai síversenyét, hogy eljöhessen, Lothar Matthäus, a német labdarúgás idolja – volt magyar szövetségi kapitány – első szóra vállalta a díjátadó (mellék)szerepét, a legszebb gólt szerző Priskin Tamást szlovák klubja, a pozsonyi Slovan tulajdonosa repítette ide Törökországból, ahonnan Dárdai Pál is bejelentkezett a világháló segítségével, hogy megköszönje a legjobb edzőnek járó elismerést.
Felemelő pillanatokból nem volt hiány, a két életműdíjas, Szepesi György (MLSZ) és Károlyi Béla (MSÚSZ) elvitte a show-t. A pár nap múlva 94 éves riporterlegenda még az úszók „gikszerét” is szóba hozta, s minden mondatának veleje volt, a világ legjobb tornaedzője, a sportág romániai és amerikai apostola szinte lubickolt első hivatalos budapesti látogatásán. Már várom a következő gálát, hogy meghallgathassam az új életműdíjasok mély tudást és tapasztalatot tükröző, boldog szavait.
S ha már boldogság, megható volt látni, a fogyatékkal élő sportolóknak milyen fontos ez az elismerés. A női nyertes úszólány, Gyurkó Alexandra (interjúnk alanya) a helyén percekig zokogott, kezében a trófeával; férfi „társa”, Gelencsér Róbert úgy fogalmazott, az edzője mindenre megtanította, de arra nem, hogy fogadja e díjat élete legszebb pillanatában; a speciális kosárcsapat „szóvivője” főképp a szüleiknek köszönte meg, hogy „vállalták őket”. Még most is bepárásodik a szemem, ha erre a jelenetre gondolok, s a virtuális kalapemelés mellett csak annyit mondhatok: Jövőre, veletek (és másokkal), ugyanitt! S hátha a hiányzók is ráébrednek, miről maradtak le és távol.