2000-ben és 2002-ben ki se jutott csapatunk a kontinenstornára, 2006-ban és 2010-ben pedig már az első csoportkörből kiesett, de olyan traumákat, mint Gdanskban és Wroclawban, még nem szenvedett el: most kapott ki először zsinórban ötször – korábban ennél kevesebbel is kizuhant volna –, és a dánok, a németek, valamint a svédek által ránk mért, két nyolc- és egy tízgólos verés alkalmával háromszor is olyan távol éreztük együttesünket a nemzetközi elittől, mint még soha.
A kulcsmeccs azonban az oroszok elleni volt, kettős értelemben is. Egyrészt, az jelentette volna az első lépést az olimpiai selejtező irányába, másrészt e 26-27 zilálta szét az addig azért „kétesélyes” társulatot. A fiatalok megroppantak, az idősebbek pedig onnantól úgy tekingettek körbe, mint az iskolai kiránduláson a néhány, büntetésből elcipelt nyolcadikos az ötödikesek között: most mit kezdjünk velük?
Bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk: válogatottunk érkezhetett volna ennél erősebb kerettel – no nem világverővel, de olyannal igen, amely nagyobb eséllyel gyűrheti le az oroszokat. Hogy miért nem így történt? Tisztázzuk, Talant Dujsebajev szövetségi kapitány nem a jövőért hozott áldozatot, ezt ő a jelen csapatának szánta, tekintette. Többször, talán túlontúl is sokszor elismerte, hogy hibázott a felkészítésben, de úgy érezzük, az összeállításban is. Ennek legvalószínűbb oka az információhiány lehetett; az, hogy nem köztünk, a magyar kézilabdában él, keveset látta tűzharcban a kiszemeltjeit – és a kegyvesztettjeit is. Különben tudná, hogy Lékai és Ilyés szinte nélkülözhetetlen, mármint az aktuális magyar kínálatból. Így viszont a rendelkezésére álló kevés alkalomból, az egyszeriből általánosítva szűrhette le, hogy előbbi fegyelmezetlen, kalkulálhatatlan, utóbbi már nem védőbástya.
Ez a jövőre nézve tanulság. Másrészt viszont ne áltassuk magunkat: a fiatalításnak nem esett áldozatául öt, tíz, húsz remek, ideális korban lévő játékos. Gulyás sérült, Balogh műtét után lábadozik, Iváncsik Tamást – abban a hitben, hogy Gulyásra számíthat – a kapitány leírta, kimaradt még Császár és a már említett Lékai, Ilyés duó. Ennyi. Keretünkben a 25 éves Ancsin Gábor és a 30 esztendős Nagy Kornél között tátongott az űr, az ideálisnak mondható évjáratokban nem akadt egyetlen játékosunk sem. Mert nemzetközi szintű otthon sincs. Az 1981-esek, Iváncsik Gergő és Nagy László után ott a 2005-ben junior vb-bronzérmes derékhad, majd a túl fiatalok. Nagyon súlyos kritikája ez az utánpótlás-nevelésnek. Amit egyesek szeretnek az állandó eredménykényszerrel magyarázni, de a kettő nem alternatívája egymásnak; soha nem hangzott el olyan szentencia, hogy a következő két évben az olimpiai kvalifikáció a fő cél, ezért arra kérik az ifi- és serdülőedzőket, hogy addig szüntessék be a munkát.
Ismételjük, Dujsebajev gazdálkodhatott volna jobban a forrásokkal, de ettől még azok szűkösek. Ezért kár máris a 2020-as olimpiára gondolva építkezni, mert alig van kiből, miből. Aki, ami pedig 2016-ban nem látszik, az 2020-ra sem fog.
Az Eb-n a spanyolok elleni meccs mutatta meg, hogy válogatottunk akkor képes a legtöbbre, ha a kapuban Mikler Roland, a mezőnyben Nagy László brillírozik. Ha ők is eltűnnek, következnek a dán, német és svéd típusú pofonok. Szomorú, de hasznos rögzíteni, hogy a kilenc világversenyes újonc még fejlődhet ugyan, de közülük kettő-három futhat be nagyívű pályát, a többiek nem fogják megváltani a magyar férfikézilabdát.
A hangzatos kijelentésekkel szívesen operáló Dujsebajev sem véletlenül mondta, hogy Japánban most harakirit kellene elkövetnie, majd azzal folytatta, alaposan el kell gondolkodnia a jövőjén. Mint ahogyan a magyar döntéshozóknak is. A kapitány személyisége, munkája, sorsa megér egy külön írást, külön elemzést. A helyzet nem fekete-fehér, ez a játékosok véleményéből is kiderül. Az ifjú Bodó Richárd például leszögezte, a tanulópénzt meg kellett fizetni, de ő bízik Talantban, a taktikájában, az elképzeléseiben, Schuch Timuzsin ellenben sokat sejtetően sóhajtotta: „Valami pozitívumot kellene találnunk ezen az Eb-n, de most még nem megy. Remélem, egyszer ki fog derülni, mire volt ez jó nekünk.”
Mi is kíváncsian várjuk.