„Szakmai” szemmel nehéz és hát egy idő után unalmas is meccset nézni, sokkal jobb szurkolni. Akkor is, ha a mieink nincsenek a pályán, ezért úgymond jobb híján csapatot kell választani. Nekünk, magyaroknak sajnos a kelleténél nagyobb rutinunk van ebben a kegyes önbecsapásban.
Így tettünk a világbajnokság alatt is, amikor a futball különösen magasra korbácsolja az érzelmi hullámokat. A döntőben – közvélemény-kutatási adatok híján is előrebocsátható – többségében a horvátoknak drukkoltunk. Avagy a franciák „ellen” (bár ez kissé a magyar nyelv logikájának kerékbetörése: szurkolni valakinek, valamiért lehet). Többféle, de alapvetően történelmi okokból.
A horvátokkal mégiscsak lehúztunk egy államban több száz évet alapvetően békességben (bár Jellasic bánért lenne okunk neheztelni, s a Zrínyieket legalább annyira mieinknek érezzük, mint a horvátok). A franciáknak viszont hiába kerestük a kegyeit, többnyire csak megvetésben, lenézésben volt osztályrészünk, s Trianonért is elsősorban őket tesszük meg felelősnek.
S van itt egy újabb toposz: a migráció. Franciaország az európai multikulti élharcosa, amiből mi, köszönjük, nem kérünk. A labdarúgásra nézve azonban csak kellő óvatossággal illik következtetéseket levonni. A hangadó liberálisok az 1998-ban világbajnoki francia csapatot a sikeres integráció szimbólumává tették meg, aztán lehullt a lepel, a bevándorló gyökerű játékosok egy részéről kiderült: nem elfogódottságból nem éneklik a Marseillaise-t vagy mert botfülűek, hanem mert nem is ismerik azt. A nemzet büszkeségei címvédőkként 2002-ben a csoportból sem jutottak tovább, 2010-ben megismételték, sőt fokozták e szégyent: etnikai belvillongások zilálták szét a „Kékeket” (a kapitányt nyíltan ócsárló Anelkát haza kellett zavarni Dél-Afrikából; a „fehér” Gourcuff a „feketék” követelésére maradt ki a csapatból).
A mostani francia válogatott szerencsésebb csillagzat alatt született, avagy a marsallja, Didier Deschamps megbirkózott a mindenkori francia szövetségi kapitány legfontosabb feladatával: egységbe tömörítette az eltérő gyökerű, de végtére egyaránt francia játékosokat. Erről árulkodott ez a jelenet: mialatt a francia–argentin nyolcaddöntő után a mérkőzés hőse, Kylian Mbappé fülig érő szájjal nyilatkozott a tévé kamerája előtt, Antoine Griezmann egyszer csak váratlanul beugrott a képbe, átölelte a társát, s diadalittasan elüvöltötte magát: „Vive la France!” Nem egy minden részletre ügyelő ördögi kommunikációs stratégia elemeként előre megkomponált jelenetet láthattunk, hanem az elüzletiesedett futballban is nyomokban még felfedezhető gyermeki boldogság spontán megnyilvánulását.
Pedig hát Griezmann apai ágon német, anyai ágon portugál, Mbabbé pedig kameruni és algériai felmenőkkel büszkélkedik. Pogbáról, Umtitiről, Matuidiről és társaikról nem is szólva. Akkor, abban a pillanatban, sőt az egész világbajnokság során csakis annak volt jelentősége, hogy vállvetve küzdöttek a csapatuk sikeréért.
Ha a migráció-integráció felől közelítünk: a francia labdarúgó-válogatott ennek az elitje, amelyből nem következtethetünk a jelenség, a velünk élő történelmi kihívás sikerességére, sőt inkább eltereli a figyelmet a gondokról, a jobb esetben csak autókat borogató és felgyújtó tömegekről.
Rokonszenvezhetünk egy csapattal, lehetünk vele közömbösek, sőt kifejezhetjük antipátiánkat is, de a labdarúgó-világbajnokság van annyira fontos esemény, hogy ne a migráció függelékeként, hanem önmagában értékeljük. Márpedig 2018-ban a franciák voltak a legjobbak, ők a labdarúgás világbajnokai. Ez nem politikai kérdés, hanem sporttörténeti tény.
S ha kicsit is őszinték vagyunk magunkhoz, belátjuk, a multikulti a magyar futballban is kezd eluralkodni. Ráadásul még csak nem is eredményes. A délszláv irányítás alá helyezett, színes bőrű játékosokkal is megspékelt Mol Vidi a kínok kínját átélve verekedte csak át magát a félamatőrökből álló luxemburgi bajnokon. Remélhetjük, az csak elméleti következtetés, hogy még több légiósra lenne szükség.
Hiszen Puskásék örökségeként magyar hagyományokból táplálkozó sikeres magyar futballra áhítozunk.
Olyanra, amelynek nem jobb híján, hanem szívből szurkolhatunk.
