Bár Kim Rasmussen már 1972-ben megszületett, 2010-ig jószerével azt sem tudtuk, hogy a világon van, mert addig a Lyngby női, majd a Stavsten férfiegyüttesénél trénerkedett, valamint eközben három különböző általános iskolában is dolgozott helyettesítő tanárként. Aztán hat éve a lengyel válogatotthoz szegődött, amellyel a 2013-as szerbiai vb negyedik helyével története legjobb eredményét érte el. E csúcsot tavaly decemberben, Dániában őszinte fájdalmunkra beállította, hiszen e menetelésnek a nyolcaddöntőben a magyar nemzeti együttes lett az áldozata. A Bajnokok Ligája május 8-i, budapesti döntőjében pedig a Győri Audi ETO, a titkon mindenki által lesajnált CSM Bucuresti ellenében. Az „elkövető” ismét Kim Rasmussen volt.
Érthető, ha roppantul kapós lett, nekünk pedig különösen jó okunk volt rá, hogy úgy vélekedjünk: sokkal jobb, ha velünk van, mint ha ellenünk. A hazai szövetség, az MKSZ elnöksége egyik alaptézise azonban úgy szól, hogy a mindenkori kapitánynak életvitelszerűen hazánkban kell tartózkodnia, dolgoznia, és az elmúlt hónapokban megtépázott magyar női szakág még így is meglévő vonzerejét, rangját jelzi, hogy Rasmussen elfogadta e feltételt.
Tegnapi üzenetéből pedig kiderül, hogy az első főnév, amit nyelvünkön valószínűleg megtanul, a csapat lesz: „Megtiszteltetés és öröm számomra, hogy olyan válogatott vezetését bízták rám, amely már többször megmutatta a világnak, mire képes. Célom, hogy kemény munkával ott legyünk minden világversenyen, végső célként a 2020-as tokiói olimpián! Győztes csapat akarunk lenni, győztes felfogással! Legfőbb alapelveim az egymás és a csapat iránti tisztelet, az egységes csapatszellem és a küzdeni tudás. Készen állok arra, hogy legjobb tudásom szerint vezessem a csapatot, bízom benne, hogy a csapat is készen áll rám, hogy harcoljunk a közös célokért. Külön örülök, hogy mindezt abban az országban tehetem, amelyet Európa kézilabda-fellegvárának is hívnak, és ahol alig több mint egy hete magam is lenyűgözve tapasztaltam, hogy a magyarok mennyire rajonganak a kézilabdáért. Izgatottan várom magyarországi életem; a gyönyörű főváros és a páratlan magyar konyha máris magával ragadott.”
Addig azért az Ambros Martín, Elek Gábor kettősre vár még két Eb-selejtező, de július 1-jétől négy évig a dán mesteré a marsallbot. Rasmussenről azt tartják, nála nincsenek sztárok – persze dehogynem, például a BL-döntőn 14 gólt vágott Gulldén –, illetve sztárságuk csak a pályán, játék közben mutatkozhat meg, taktikai téren pedig a védekezés és az abból indított gyors ellentámadás a fő fegyvere. Mindebben még nincs semmi rendkívüli, de tanítványai a legélesebb pillanatokban aratnak mentális diadalt ellenfeleik felett, ezért jogos a feltételezés, hogy a magyar játékosok is ott kapnak támogatást, ahol leginkább rájuk fér.
Így gondolja ezt Pálinger Katalin, az egykori világklasszis kapus, az MKSZ jelenlegi alelnöke is, akinek kulcsszerep jutott a Rasmussennel végigvitt tárgyalásokban: „Egyezik a koncepciónk, olyan részletekbe menően is, mint a taktika, a játékoskeret, a regeneráció vagy akár a táplálkozás. Rasmussen együtt akar működni a klubokkal is, több időt biztosítunk majd a nemzeti csapatnak az összetartásokra. Vissza kell tudnunk állítani a válogatott és a válogatottság értékét. Rasmussen apró nüanszokra is képes odafigyelni, ennek köszönhetően is tudott komoly eredményeket elérni a lengyel válogatottal.”
Várjuk tehát a második skandináv trénert. Az első, szegény Karl Erik Böhn a 2012-es Eb-bronz után súlyosan megbetegedett, és soha nem derül már ki, vajon a magyar női kézilabdába halt-e bele. Ami reményeink szerint Kim Rasmussennel újjászületik.