– Április elején a legnépszerűbb közösségi oldalon már azt posztolta, hogy másfél év után újra vívott itthon egy éles asszót edzésen. Feltehetőleg Vercellibe sem azért ment ki, hogy vezesse a buszt, mert jól ismeri az utat.
– Majdnem. Eredetileg csapatvezetőként készültem, de megfogyatkoztunk. Olyan vívókkal mentünk volna, akiknek év közben kevesebb lehetőségük van külföldön csapatversenyen indulni, de az utazásra jelöltek közül volt, aki megsérült, egy másik srác pedig végül az U23-as Eb-t választotta. Edzőtáborból nem akartunk senkit sem elrángatni, így elvállaltam, hogy ha már úgyis ott leszek, akkor beszállok. Szóval, a hónap elején ez már eldőlt, azért kezdtem el edzeni, mert a versenyen nem akartam hülyét csinálni magamból.
– No és hogy ment a vívás?
– Négy csapat indult, a házigazda olaszok, a németek, a svájciak és mi. Mindenki vívott mindenkivel, a németeket és a svájciakat legyőztük, az olaszoktól kikaptunk. Ők természetesen nagyon komolyan vették a versenyt, ketten ott voltak az olimpiai ezüstérmes csapatukból, és még két feltörekvő fiatal. Ami engem illet, nem akartam, hogy ez a verseny rólam szóljon. A svájciak ellen nem is vívtam, a németek ellen hoztam két döntetlent, az olaszok ellen pedig én voltam a befejező ember. Ott a végén már nem volt esélyünk nyerni, jelentős hátrányba kerültünk, és én is kikaptam 12-11-re Ficherától.
– Azért a világranglista harmadik helyezettjével szemben mindössze néhány edzés után ez nem rossz eredmény. Mit szóltak a külföldiek, amikor meglátták, hogy vívni fog?
– Jó néhányan voltak, akik nem akartak hinni a szemüknek. Amikor elkezdtem melegíteni, egy pillanatra megállt az élet a teremben; legalábbis az idősebb versenyzők, akik tudták, hogy ki vagyok, megálltak mellettünk. Pedig közben a másik páston ment az olaszok meccse.
A Honvéd sportigazgatója (jobbra) még nem mondta le a válogatottságot
Fotós: MTI/Kovács Tamás
– Láttam az olasz lapokban, hogy valamiféle díjat is kapott.
– Erre én azt mondtam, hogy biztos a verseny legöregebb vívójának járó díjat, de valójában egy fair play életműdíjat. Az olaszokra jellemző, hogy szeretnek mindenféle kupákat átadni. Rengetegszer indultam már náluk ezen a versenyen, és amikor megtudták, hogy most is jövök, a jelek szerint készültek.
– Márciusban a budapesti Grand Prix-n még a páston kívülről szemlélte az eseményeket, de jó hírekkel szolgált. A műtétje után a gerincsérve már a múlté, semmi gond a derekával. Ha azt nézzük, hogy a Honvéd sportigazgatójaként edzéseket tart gyerekeknek, emellett rendszeresen fut, akkor a kondijával sem lehet nagy gond. Most pedig tulajdonképpen versenyzőként is visszatért. Mi jöhet még ki ebből?
– Remélem, hogy egyre többet tudok majd futni…
– Mivel nem mondta le a válogatottságot, résnyire nyitva hagyott egy kiskaput. Ez most egy kicsivel jobban kinyílt?
– Persze, a múlt hét végén. Ezen a héten viszont kicsit visszahajtom, mert most éppen nem nagyon van időm edzeni, és a jelenlegi állapotomban még bőven vannak hiányosságaim. Ezeket először pótolni kellene, és ha sikerül, akkor van értelme beszélni a folytatásról. Addig nem igazán.
– Arra hány százalék az esély, hogy elindul a következő hazai válogatón?
– Erre nagyon pontos válaszom van: ötven. Vagy igen, vagy nem.
– Az, hogy jövőre Budapesten lesz a világbajnokság, azért valamivel jobban megmozgatja a fantáziáját, mint ha Cseljabinszkban lenne, ugye?
– Hogyne, hazai közönség előtt szerepelni mindig különleges, főleg nyerni, és örök élmény, hogy öt éve nekünk itthon sikerült a csapattal. Az biztos, hogy jövőre is ott leszek a világbajnokságon. Hogy a páston vagy a pást mellett, azt majd az élet eldönti.
