– Harminchárom évesen versenyzőként már-már veteránnak, de legalábbis tapasztaltnak számít, edzőként viszont még fiatalnak. Végleges a váltás?
– Nagyon jó néven vettem Gulyás István szövetségi kapitánytól, hogy gondolt rám, s arra, hogy olimpiai, vb- és Eb-dobogósként adjam tovább a tapasztalataimat. Tőle és idősebb Veréb Istvántól tanultam a legtöbbet, kiváló edzők, mellettük nőttem fel, s most az alapoktól kezdhetem el én is a trénerkedést. Az aktív pályafutás vége felé mindenkinél előjöhet a „kapuzárási pánik”, az, hogy miképp folytassa tovább az életét, s én nagyon örülök, hogy a birkózásban maradhatok. Ám még nem vonultam vissza, továbbra is versenyzek klubszinten, hiszen a Haladásnál él a sportállásom, amelynek, ahogy eddig, továbbra is maximálisan meg akarok felelni.
– Tudatosan készült az edzősködésre?
– Hogyne, 2006-ban alap-, 2010-ben középfokú edzői képesítést szereztem. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, ezt valószínűleg a szüleimtől örököltem: édesanyám tanár, édesapám mezőgazdasági szakoktató volt.
– Huszonegy éve birkózik, s huszonegy felnőttvilágversenyen vett részt. A mostani, csendesebb időszak után vélelmezhetjük, hogy az utóbbi szám már biztosan nem nő?
– Néha gondolok arra, hogy ha új súlycsoportokat vezetnek be, akkor még megpróbálnám, mert van bennem némi hiányérzet. 74 kilóra már nem tudtam lefogyni, a 86-ba pedig kevés időm lett volna beleerősödni, szerintem nagyon nagy a két kategória közötti súlykülönbség. Az biztos, hogy országos és csapatbajnokságokon még szerepelni fogok, de az edzői munkámat nagy lehetőségként élem meg, s nem szeretném háttérbe szorítani.
– Elégedett a pályafutásával?
– Maximálisan, valójában sosem gondoltam volna, hogy igaza lesz édesapámnak, s ilyen eredményeket érek el. Még az ifik között kicsin múlt, hogy abbahagyjam egy megtorpanás után, amikor úgy láttam, a mindennapi kemény edzés sem vezet eredményre. Aztán 2003-ban a junior-vb-bronzzal megtörtént az áttörés, onnantól hittem magamban és az elvégzett munkában, pedig nem tálcán jöttek a sikerek, engem is ért szerencsétlenség, például a 2007-es vb-n.
– Az olimpiákon mindig történt önnel valami rendhagyó.
– 2004-ben, húszévesen beugró voltam, mert más szerezte meg a kvótát, ennek ellenére nem ment rosszul Athénban. A 2008-as olimpiára egyből kijutottam a vb-ről, Pekingben viszont egy fülgyulladás miatt nem indulhattam, a kórházban gondolkodhattam el azon, mi történt. Utána kevesen bíztak bennem, sokan azt hitték, összetörök, ám ezután hoztam öt világversenyes érmet, bizonyítottam magamnak és mindenkinek. Londonban, 2012-ben rémálomként éltem meg az ötödik helyemet, nem akartam elhinni, hogy megint balszerencse ért, ezúttal koronghúzásnál. Aztán pár hét múlva jött a hír üzbég ellenfelem doppingolásáról és arról, hogy mégis enyém lesz az olimpiai bronzérem. Felfoghatatlan, katartikus élmény volt, ennél már csak az lett volna szebb, ha ott a versenyen állhatok fel a dobogóra.
– Tavaly a riói küzdelmeket már csak kívülről láthatta, hiszen végül nem vágott bele a felkészülésbe. Mit szólt szombathelyi „földijei”, Veréb István és Ligeti Dániel szerepléséhez szabadfogásban, illetve a többiekéhez?
– Egy-két érem reális lett volna, Bácsi Petinek kicsin múlt, Lőrincz Viktortól pedig elvették, ugye. Szerintem a szabadfogásúak is mindent megtettek, de a legfontosabb másodpercekben nem tudtak koncentrálni, elszalasztották a nagy lehetőséget, emiatt természetesen magam is csalódott voltam. Mégis azt mondom, előre kell nézniük, az én példám is mutatja, hogy fel lehet állni a balsiker után.
– A szabadfogású válogatott új stábjában az ukrán Mihail Haracsura kétszeres világbajnok volt hajdan, de gyakorlatilag a magyar szakág közelmúltbeli krémje is ott dolgozik: Ritter Árpád, Bánkuti Zsolt, Tóth Gábor és persze ön is világversenyes érmes volt a maga idejében. Mit gondol, ilyen „háttérrel” meg tudják újítani a hazai szabadfogást?
– Gulyás Pista tényleg komoly csapatot hozott össze, s ezt most szó szerint értem, mert a birkózás hiába egyéni sport, szerintem összefogással, összetartással, egymást segítve, csapatként működve lehet nagy eredményeket elérni. Már egyetlen jó szó, jó tanács sokat segíthet, nemcsak a szőnyegen, hanem az élet minden területén.