Egy napjainkban nem túl eredményes sportágunk tisztességben megőszült elnökétől hallottam először: a sikert nem kell, a kudarcot nem lehet megmagyarázni. Ha ezt az alapvetést elfogadjuk, akkor úszóinknak nem kell mást tenniük, mint büszkén kidülleszteni a mellüket, és az eredményjelzőre mutatni: Nézzetek a táblára!
Ami ugyanis ott látható, az nem szorul magyarázatra: hét riói érem, ebből három arany, kettő-kettő ezüst és bronz, a magyar küldöttség teljes medáltermésének 47 százaléka. A XXXI. nyári olimpián felmutatott produkciónál csak a barcelonai, a szöuli és a helsinki éremmennyiség volt kiemelkedőbb, s bátran kijelenthetjük: három arany- és egy ezüstérmével Hosszú Katinka a brazil metropolisban felvételt nyert abba a szűk körű sportági panteonba, ahol Magyarországot eddig csak az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina és a négyszeres aranyérmes Darnyi Tamás képviselte.
Hosszú Katinka majdnem mindentől és mindenkitől függetlenül készült, de aranyai magyar aranyak
Gyorsan le kell szögeznünk azt is, hogy a 27 éves bajai hölgy már-már nyomasztó – de roppant örvendetes – fölénye ellenére korántsem egyszemélyes a magyar úszósport. Mert bár igaz, hogy még pár napig a Vasas, illetve szeptember elsejétől önmaga „alkalmazottja” Argentínával holtversenyben 27. lett volna, ha létezne „Hosszú Katinka” nevű ország, azért a többiek is kitettek magukért: Cseh László ezüst, Kapás Boglárka és Kenderesi Tamás bronzérme jelzi, több lábon áll idehaza a sportág. Sőt, még ennél is több lábon, hiszen joggal számítottunk további érmekre, mondjuk Verrasztó Dávidtól vagy Gyurta Dánieltől, sőt, titkon még Szilágyi Liliánától is, csakhogy ők – ilyen, olyan okokból – nem hozták a remélt eredményt.
És ezzel meg is érkeztünk a magyar úszás riói teljesítményét elemző írás azon részéhez, amelyben mégiscsak magyarázni, sőt, magyarázkodni kell. Ez pedig a formaidőzítés. Egy kezünkön megszámolható vérprofit (Hosszú, Kapás, részben Cseh, s bizonyos értelemben Kenderesi, bár az ő esetében még ne beszéljünk vérprofiról, sokkal inkább egy szikrázóan tehetséges, gátlásoktól szerencsére még mentes, romlatlan gyerekről) leszámítva a válogatottat a májusi, londoni Európa-bajnokságra „hegyezték ki”. Itt persze ne tessék arra gondolni, hogy Hargitay András szövetségi kapitány parancsba adta volna, mindenki pihenjen rá a londoni kontinensbajnokságra, már csak azért sem, mert olyan, hogy egységes úszóválogatott, valójában nincs. Minden egyes műhely (UTE, Kőbánya, Vasas, BVSC, Honvéd, Jövő SC, Győr, Pécs, Kecskemét stb.) a saját elképzelései, programja szerint, más-más edzővel készül, a szövetségi kapitánynak nincs egyéb dolga, mint… Alaposan el kell töprengenie az elemzőnek, hogy mi is a dolga a kapitánynak egy egyéni sportágban. Ahol például az a versenyző, aki egymaga többet nyom a latban, mint az összes többi együttvéve, a szövetségtől száz százalékig külön készül, még érdemi kommunikáció sem folyik a felek között. (Persze a függetlenség csak látszólagos, hiszen Hosszú Katinka nem a saját, kétségkívül tetemes bevételeiből fedezi felkészülését, hanem szövetségi, ha úgy tetszik, állami forrásból.)
Annak, hogy a sportág igazán nagyot három hónappal az olimpia előtt, Londonban, vagy például (Késely Ajna) a hódmezővásárhelyi ifjúsági kontinensvetélkedőn villantott, annak több oka is lehet. Néhányan nyilván bölcsen felmérték, hogy ami a mi kontinensünkön elég lehet az éremhez, az Rióban még a döntőbe jutáshoz sem, s úgy okoskodtak, hogy inkább májusban járatják csúcsra magukat.
De a formák látványos elcsúszásának lehet még egy oka. Dacára annak, hogy a többség már jóval a júliusi határidő előtt biztosította az olimpiai részvételhez szükséges szintidőt, bizonyos műhelyek versenyzői szinte naponta tettek kísérletet a szint teljesítésére. Akadt olyan fiatalember, akinek nyolcadik (!) nekifutásra sikerült mindez, azon a bizonyos, Budapest Bajnokság Open néven elhíresült viadalon, június 29. és július 2. között, a Tüskecsarnokban. Képzeljük el, miként úszik az illető augusztus közepén Rióban, ha előzőleg – ahelyett, hogy gőzerővel készülne az olimpiára – pár hónap leforgása alatt nyolcszor kényszerül felkönnyíteni, vagyis alkalmazni azt a szakzsargonban taperingnek nevezett módszert, ami a terhelés visszavételét jelenti. Ezeknél a versenyzőknél a célkeresztbe nem az olimpia került, hanem az olimpiára kijutás. Óriási különbség.
Sajnos, ők úgy is szerepeltek Rióban… Már ha egyáltalán szerepeltek, hiszen volt féltucatnyi olyan úszónk, aki vízbe sem ugrott az olimpián, legfeljebb edzésen…
Persze akad olyan eset is, amelyre nincs racionális magyarázat. Még a fentiek ismeretében sincs. A 400 m vegyesen éremesélyesnek elkönyvelt Verrasztó Dávid betlijére gondolunk. Az úszóhoz nagyon közeli forrásból tudom, tehát nincs okom megkérdőjelezni az információ igazságát: a Jövő SC 28 esztendős klasszisa kirobbanó formában volt, az előfutamot megelőző bemelegítésnél edzője azt hitte, ebből világcsúcs körüli idő lesz. Egészen addig, amíg Dávid be nem ment a „last call roomba”. Onnan már összetört emberként jött ki, s csak 4:15.04 perces időre volt képes, amivel 12. lett, nem jutott döntőbe, holott egy évvel azelőtt a kazanyi vb-n 4:09.90-nel szerzett ezüstérmet… Verrasztó állítólag pánikbeteg – bár ő maga azt nyilatkozta, olimpiafóbiája van.
Jövő ilyenkor Budapest rendezi a világbajnokságot. Reméljük, ezzel a versennyel kapcsolatban nincsenek komplexusai…
