Sokunk emlékezetében bizony már elhalványult, hogy Montserrat Caballé és Freddie Mercury, a sajnos ma már csak néhai Queen-frontember énekelt a megnyitón, de a huszonöt év előtti filmrészlet felfrissítette a memóriánkat. És a bejátszás hatására egymás után tolultak fel az emlékek. Az olimpiai lángban megpörkölődött szegény galambok, a nyílvesszővel meggyújtott – bár utólag egy indiszkrét felvétel által lelepleződött – fáklya, a karddöntőben megvághatatlan Szabó Bence, Egerszegi Krisztina habkönnyű (100 és 200 méter hát) és megszenvedett (400 méter vegyes) győzelmei, Kovács Antal metamorfózisa „Atom Antivá”…
A tegnapi hősök közül nagyon sokan most is eljöttek, és hősi mivoltukat még az sem csorbította, hogy egyiküket-másikukat – példának okáért Farkas Pétert – időközben megrángatta az élet.
Egerszegi Krisztina háromgyermekes családanyaként beszélt lapunknak akkori, 18 éves önmagáról.
– Igaz, hogy három aranyérmet nyertem Barcelonában, de Szöul és Atlanta ugyanolyan szép és fontos számomra, hiszen az egyik az első volt nekem, a másik pedig az utolsó. Egyébként nekem 1996 volt a csúcs, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a csúcson kell abbahagyni… 1992-ben nagyon komoly elvárásokat támasztott velem szemben a sajtó, hiszen 1991-ben, Athénban világcsúcsokkal nyertem a hátúszó számokat az Eb-n, és azt sulykolták, hogy három aranyérmet kell szereznem. Én azonban sohasem gondolkoztam konkrét érmekben, hiszen a vetélytársak teljesítményét nem tudom befolyásolni. Egyszerűen szerettem volna jól úszni.
Hát ez sikerült „Egérnek”, a győzelmi sajtóértekezletek pedig e sorok írójának is a csúcsot jelentették, hiszen fordíthatta az úszókirálynő szavait a világsajtónak.
Szabó Bence élete formájában vívott a Montjuic tövében, de hogy olimpiai bajnok lehetett, az kevésen múlt.
– Igen, mert egy évvel korábban, a budapesti vb-n agyonnyomott az esélyesség terhe, így – talán elsőként a magyar sportolók közül – sportpszichológus tanácsait vettem igénybe. És Budavári Ágota segítségének óriási szerepe volt abban, hogy mindenkit le tudtam győzni azon az ihletett napon – mondta a kard egyéni barcelonai aranyérmese. – Korábban egyébként sohasem jártam még Barcelonában, bár már akkor a kedvencem volt a Johan Cruyff edzette, Sztoicskovot, Romáriót felvonultató futballcsapat. Az olimpia alatt olyan szinten összpontosítottam a vívásra, hogy semmilyen emléket nem őriztem meg a városból, ezért nem sokkal később újból el kellett utaznom oda, hogy feltérképezzem magamnak…
Kovács Antal volt az a hősünk, akinek az életét talán a legnagyobb mértékben változtatta meg a barcelonai győzelme.
– Dehogy számítottam az aranyéremre, legfeljebb álmodtam róla. Húszéves voltam, és bár előzőleg szereztem már egy felnőtt Eb-bronzot, de egyáltalán nem tartottak esélyesnek – emlékezett „Atom Anti”, akit természetesen ekkor ismert meg az ország. – Mindig csak a következő meccsre gondoltam, amikor bejutottam a négy közé, egy kicsit meg is elégedtem, de szerencsére gyorsan elhessegettem magamtól ezt az érzést. Igen, az az aranyérem minden szempontból meghatározta az életemet, attól kezdve nem ugorhattam fel a bevásárlókocsira, nem linkeskedhettem el egy egyetemi vizsgát, mert már olimpiai bajnok voltam, s a rang kötelezett.
Nos hát, egy olimpiai aranyéremnek sokféle hozadéka van, ez a sok közül az egyik…