– Látta a Vidi meccsét kedd este?
– Természetesen. Nagyon szurkoltam, és bár sajnálom, hogy nem jött össze a Bajnokok Ligája főtáblája, a csapatnak nincs oka a szégyenkezésre, ennél többet nem tehetett a sikerért. Az utolsó három párharcában szerintem erőn felül teljesített.
– Min múlott a továbbjutás?
– Szerintem a szerencsén. Az előző két körben a Vidi az AEK Athénnél nehezebb ellenfeleket kapott, óriási bravúr volt a Malmö és különösen a Ludogorec elsöprése, ám a harmadik bravúrhoz már mindennek nagyon jól kellett volna összejönnie.
– Kamasz futballistaként láthatta a nyolcvanas évek derekán az UEFA-kupa döntőjéig menetelő Videotont. Mintha éppen arról is beszélne…
– Valóban. Az a csapat is meglepte azokat, akik lenézték, akadtak szerencsés meccsei, találhattunk benne remek futballistákat, ám a siker alapja az egységes, szervezett csapatmunka volt, szóval nem túlzás a párhuzam. Most pedig nem szabad szomorkodni, a lényeg az, hogy hat év után ismét állva maradt a selejtezők után egy magyar klubcsapat, ami minden szempontból jót tesz a futballunknak.
– Ha már felidéztük a múltat: harminc éve kezdődött egy olyan bajnoki idény, amelynek a végeredménye roppant furcsa lett, de önnek komoly egyéni sikert hozott. Tudja, mit értek furcsa alatt?
– Hát persze! Nagyon jól összeállt a csapatunk, jól játszottunk, és a hagyományos, a győzelemért két- vagy három-, a döntetlenért járó egypontos szisztémában mi lettünk volna a bajnokok. Ám abban az egy idényben a döntetlenek után tizenegyespárbaj következett, amelynek a megnyeréséért pluszpont járt, abban pedig nem voltunk jók, és végül csak negyedikek lettünk. Aztán az MLSZ úgy döntött, hogy ez a rendszer nem vált be, és el is törölte.
– Ön viszont huszonegy évesen gólkirály lett.
– Nagyon feküdt nekem az akkori Videoton játéka, az edzőnk, Kaszás Gábor tulajdonképpen rám és Csucsánszky Zolira építette a taktikát. A támadójáték jellemezte azt a Videotont, amely az előző bajnokságban még a kiesés ellen küzdött, de néhány poszton megerősödve élcsapattá vált, ez is bizonyítja az akkori mezőny kiegyensúlyozottságát.
– A gólkirályi címet érő tizenkilenc gólból mennyi született büntetőből?
– Egy sem, én sohasem vállaltam tizenegyest. Nem szerettem a nagy ziccereket sem, mert azok túl tiszta helyzetek, és hajlamos voltam túlkombinálni. A gyors döntések világa volt az enyém, abban jó voltam.
– Azóta tudjuk, hogy akkor, abban a bajnokságban futballozott a csúcson, ezt a teljesítményt később meg sem közelítette, sőt évekre is tűnt szem elől. Miért?
– A rendszerváltás után, a 90-es években káosz uralkodott a magyar labdarúgásban. Olykor kiismerhetetlenül szövevényes szabályzóknak kellett megfelelni, a klubok hol fizettek, hol nem, egyesek megszűntek, és én erre fizettem rá. Nem volt könnyű átigazolni, egy kusza munkaügyi helyzetből adódó per miatt egy ideig nem volt játékengedélyem, aztán az osztrák St. Pöltentől nem tudtam szabadulni, holott kiderült, hogy rossz választás volt, a csapat és én nem illettünk össze. Nem voltam játékban, nagy lemaradást szedtem össze, emiatt rengetegszer megsérültem, és csak harmincévesen kerültem vissza rövid időre az NB I-be. Túl sok kompromisszumot kellett megkötnöm, és ezt a karrierem bánta.
– A visszavonulása után utánpótlásedző lett, és kis megszakítással azóta is gyerekekkel foglalkozik. Élvezi?
– Hogyne. Ez remek hivatás, ezen a területen könnyű kiélni a foci szeretetét. A Videotonnál klubszinten dolgoztam, majd az MTK-nál nagyon sokáig az akadémiai képzésben vehettem részt, jelenleg pedig a Honvédnál felelek a gyerekek egyéni képzéséért.
– Meg tudja mondani, hogy a magyar akadémiákról miért nem kerül ki szinte évtizedekben mérhetően egyetlen európai klasszis sem?
– Nem, de abban biztos vagyok, hogy ez nem az akadémiák hibája. A feltételekre nem lehet panasz, képzett edzői garnitúrák dolgoznak, amelynek tagjai nem sem jobbak, sem rosszabbak mondjuk a németeknél vagy a franciáknál. A mai nyitott világban látjuk, milyen munka folyik külföldön, ebben nincsen lemaradásunk.
– Akkor mi az oka, hogy a sok tehetséges gyerekből legfeljebb jó iparos válik, klasszis a jelek szerint véletlenül sem?
– A jó iparos éppen azt bizonyítja, hogy a gyerek megkapja a kellő képzést, ugyanakkor kérdés, hogy a közeg, a család, a baráti kör mennyire segít egy mai fiatalt, hogy kihozza magából azt, ami benne van. Az adottság nem egyenlő a tehetséggel. Aki nem képes alázattal, a szükséges összpontosítással mindent alárendelni annak, hogy az adottságai maradéktalanul a felszínre törjenek, az nem is tehetséges. Úgy látom, nálunk a fiatalok többsége nem ad bele a futballba anyait-apait, az edzéseken nem zárja ki azt, amit előtte csinált és utána akar csinálni, valamint a magyarokra jellemző és sokszor hasznos öntörvényűség sem mindig jön jól a futballban.
– Sok klubnál megfordult. Melyiknek szurkol?
– Ahogy mondja, soknak… Különösen azoknak, ahol vannak korábbi játékosaim, és persze a jelenlegi klubomnak, a Honvédnak is.
– Vasárnap a Fradi–Vidin?
– Nem kérdés, hogy nyer a Vidi. Bár már távoli az az idő, amikor a klubhoz tartoztam, a Fradi ellen szurkolni nálunk ősi hagyomány.