A sportág nyolc világbajnoka és egyetlen háromszoros vb-ezüstérmese, Hollandia egy-egy megingástól eltekintve megkérdőjelezhetetlen nagyhatalom, a két kétszeres vb-2. közül Csehszlovákia két részre szakadt, a magyar labdarúgás pedig olykor ezerre; nincs még egy olyan futballnemzet a föld kerekén, amely a miénkhez hasonló magasságokat és mélységeket egyaránt befutott volna.
Ezért is vetődik fel élesebben a kérdés, mint bárhol másutt: mit jelent számunkra ez az Eb? Egyszeri, szerencsés csillagállást, mámort, kegyelmi állapotot vagy a visszakapaszkodás jelét, kezdetét? Együttesünk harminc esztendeje nem járt világversenyen, negyvennégy éve Eb-n, kontinenstornán 1964 óta először nyert meccset, 2016 előtt pedig az 1962-es vb-n zárta veretlenül, elsőként a csoportkört. Olyan hatások, élmények érték tehát a játékosokat, a szakmát, a médiát és a szurkolókat, amelyek egy-két generáció számára teljesen kimaradtak. Csak nálunk, csak nekünk. E tény döbbenetes, szélsőséges reakciókat szült.
Honfitársaink tízezrei árasztották el a francia meccsszínhelyeket; külföldi sporteseményen mostanáig a 2003-as zágrábi magyar–francia női kézilabda-vb-döntő nyolcezer magyar szurkolója jelentette a csúcsot, ez az Eb-n négyszer is megdőlt. A foci magyar változata iránt egészen megkérgesedettnek hitt kollégák könnyeztek Bordeaux-ban, az osztrákok elleni nyitányon a Himnusz hallatán és két gólunk láttán, de a leglátványosabb metamorfózison labdarúgóink estek át.
Ahogyan arra már utaltunk, nemzeti csapatunkba és annak tagjaiba több évtizednyi bolyongás után visszatért a lélek, és végre saját, bizsergető tapasztalataik alapján érezték meg, nincs annál felemelőbb egy sportoló számára, mint emberek ezreinek örömet szerezni. Hosszú ideig élt egy elnagyolt, ránk jellemzően torzított, mégsem alap nélküli kép a magyar légiósról: odakinn degeszre keresi magát, a válogatottságot nyűgnek tekinti, a való világgal és a hétköznapi lényekkel kapcsolata alig van, ha hazajön, méregdrága autócsodáit jobb esetben csak tilosban parkolja le, rosszabban ripityára töri, kreatúra típusú, szezononként változó barátnői sem a nimbuszát növelik, inkább a bankszámláját apasztják.
Ehhez képest Szalai Ádám gólja után az őt addig szapuló drukkerek karjaiba vetette magát, és a kispadon örömében elpityeredett, Dzsudzsák Balázs szájából olyan mondatok hangzottak el a tizenötmillió magyarról, mint Gyurta Dánieléből londoni olimpiai diadalai után, Király Gábor pedig lassan népmesei hős lesz a szürke mackójával. Lovrencsics Gergő meg ahelyett, hogy a kedvező széljárást kihasználva nyugatnak indulna Poznanból, hazajött a Ferencvárosba.
Milyen kár, hogy – ellentétben némely egyéni sportággal – nem lehet ezt a sikert hónapokig, évekig, akár a következő olimpiáig babusgatni! Hisz máris játszani kell – a Ferencvárosnak ma a BL, három további klubunknak holnap az Európa-liga selejtezőjében, szeptember 6-án pedig rajtol a 2018-as vb kvalifikációja Feröeren.
A csoportban még a portugálokkal, a svájciakkal, a lettekkel és az andorraiakkal. Az elsők vb-résztvevők, a nyolc legjobb második playoffot vív. Európának 13 hely jut a 32-ből, és ez az arány hosszú távon csak romlani fog – a korosztályos tornákon és a női felnőtt-vb-n csupán a kvóták egynegyede kontinensünké –, de a 13-ba kerülni is irdatlanul nehéz. Nem kizárt, hogy a magyar válogatottat soha nem látjuk már a vb-n, és ezt még csak arcpirító kudarcnak sem tekinthetjük. A nemzetközi kupaindulóknak viszont mindenképpen felül kellene múlniuk közelmúltbeli önmagukat, egyiküknek-másikuknak megérni az őszt és legalább az Európa-liga-csoportkört.
Ha nem sikerül, és ráadásul ne adj’ isten pontot vesztünk Feröeren, futballunk ismét tetszhalott állapotba kerülhet, a másutt elképzelhetetlen, sporton kívüli megalapozottságú ellendrukker kalkulálható örömére. Persze nem miattuk, hanem a visszatért hívekért, a labdarúgásért, önmagáért és az általa kínált közösségi élményért szükségesek legalább részeredmények e két fronton.
A harmadikon, a szombaton kezdődő NB I-es pontvadászatban ugyanis nem várunk áttörést. Nem tódul a nép ezrével majd Mezőkövesdre vagy a Fáy utcába, és ez nem mond ellent az Eb-eufóriának. Hisz a magyar póló és a Vasas legutóbbi aranykorában, a 2000-es évtized második felében sem adtak el az angyalföldiek száznál több éves bérletet, miközben a válogatottért szétszedte a sportuszodát a tömeg.
A 2020-as Európa-bajnokság azért is különleges esély, mert a merőben új lebonyolítás 13 város között osztja el a tornát, Budapestnek is jut három csoportmeccs és egy nyolcaddöntő. Ha a csapatunk kijut a viadalra, kétszer garantáltan itthon játszhat, és ez sporttörténelmi lehetőség.
2020 azonban beláthatatlanul messze van, addig még napi harcok és kínok következnek. Csak vegyüljenek némi napi örömmel, sikerélménnyel – a 2016 júniusában eszméletére tért magyar labdarúgástól minimum további életjeleket várunk.