Honfitársa, Ruszlan Ponomarjov talán a lélektani hadviselés eszközével is élni akart, amikor 2002-ben a FIDE világbajnoki döntőben – a sakkvilág a megosztottság éveit élte akkor, két szervezet égisze alatt is avattak világbajnokot – honfitársa, Vaszilij Ivancsuk ellen a csupán 12 esztendős, még gyerek Karjakint kérte fel szekundánsnak.
A Szimferopolban született legényke akkor még ukrán színekben versenyzett, csak 2009-ben vette fel az orosz állampolgárságot. Vlagyimir Kramnyik csillagának leáldozása idején Moszkvában tőle várták, hogy helyrebillentse az oroszok nimbuszát. Ám teltek-múltak az évek, s az egykori csodagyerek már csupán egy volt a világ tíz legjobb sakkozója közül, sőt a világbajnokjelöltek Moszkvában hétfőn véget ért tornájának már csak a ranglista 14. helyezettjeként vágott neki.
Innen nézve meglepetés a győzelme, másfelől a tervezettnél ugyan később, de még éppen időben, huszonhat évesen végre célhoz ért.
„Nagyon boldog vagyok, jelenleg talán a legboldogabb ember a világon” – ne szépítsük, dadogta az utolsó fordulóban az amerikai Caruana feletti győzelmét követően a mikrofonba. Hiába, nem a szavak embere, a show-t különben is elvitte a „tök” utolsó Veszelin Topalov. „Nem okoz gondot belátnom, hogy az én időm valószínűleg lejárt” – jegyezte meg a bolgár exvilágbajnok.
Aki ugyan még csak 41 éves, ám a sakkozás története arról árulkodik, harmincon túl már csupán kivételes esetben lehet a csúcsra jutni.
Magnus Carlsen, az uralkodó világbajnok mindössze hangulatjellel, felfelé mutató hüvelykujjal kommentálta orosz riválisa sikerét. A következő hónapok aligha kettejük barátkozásának jegyében telnek majd, novemberben rendezik a vb-döntőt, s jól tudjuk, a lélektani hadviselés a sakkozás nélkülözhetetlen kelléke.