Ha valaki túlzónak, pátoszosnak, netán öncélúnak tartaná a bevezetőt, keressen csak rá a világhálón arra a „kalózfelvételre”, amely Szalai Ádám pohárköszöntőjét rögzíti. Ne a kényesen jó ízlés határát átlépő egy-egy „kötőszóra” összpontosítsunk, azok ez esetben csak hitelesítik a mondanivalót. Válogatottunk talán legellentmondásosabb játékosa olyan hevülten, átszellemülten üdvözli a szurkolókat, hogy kedvünk lenne nekünk is koccintani vele, s meglapogatni a hátát: Igen, Ádám, remek fickó vagy! Az ünneplésnek ez már a kis csoportokban folytatott szakaszára esett, s lám, Szalai nem fészkelte be magát valami hűvösen elegáns elefántcsonttoronyba, hanem a szurkolókkal, a „nép fiaival” ült tort közösen oldott hangulatban.
Valaha, Puskásék, de még Alberték korában is ez így volt természetes. Aztán, a hetvenes években először a lóversenypályára loholni, majd „dolgozni” küldték a játékosokat, később ingyenélőknek, sőt csalónak bélyegezték őket. Ám a kegyelmi pillanatok sajátja, hogy varázsütésre minden megváltozik, a többször maró gúnnyal illetett játékos is hirtelen hőssé, ismeretlenül is a barátunkká nemesedik.
Normális persze, hogy az eufória mindenkiből őszinteséget, emelkedettséget csalogat elő. Guzmics Richárd például vasárnap este elárulta, hogy az emlékezetes bukaresti bakija (egy egyszerű oldalpassz helyett indította Maricát…) dacossá tette, még többet dolgozott, hogy javítsa a hibáját, visszaadhassa azt, amit akaratlanul, de mégiscsak elvett a többiektől.
A vasárnap estében az volt igazán csodálatos, hogy a tét nem nyomta agyon a labdarúgóinkat, sőt mindenkit csúcsteljesítményre sarkallt. Priskin Tamás, jól gondolja, élete gólját rúgta, Dzsudzsák Balázs soha ennyire nem akarta a győzelmet, s a sort folytathatnák a többiekkel, mindenki felnőtt a feladathoz. Akadtak ugyan meleg helyzetek, de a pánik egyetlen percre sem uralkodott el.
Igazán felejthetetlenre persze a „harmadik félidő” sikeredett. Megelevenedtek az áprilisi emlékek, amikor jégkorong-válogatottunk Krakkóban kivívta a feljutást, s csapat és közönsége még a lefújás után egy órával is együtt ünnepelt. Vasárnap este a Groupama Arénában ugyanez történt, csak persze más dimenzióban. Testben-lélekben így összekapaszkodva talán csak mi, magyarok tudunk ünnepelni.
A norvégok legalábbis aligha. Toleranciából megint leckét kaptunk. A mérkőzést követő sajtótájékoztató természetes módon négy nyelven, magyarul, norvégul, angolul és németül zajlott. Per-Mathias Högmo, a norvégok kapitánya angolul és norvégul értékelt, ám anyanyelvén kizárólag a norvég újságíróknak, az így elmondottakat nem tolmácsol(hat)ták. Képzeljék el ezt fordítva, mi, magyarok mondjuk az angolok megértését kérve bizonyos gondolatainkat nem osztjuk meg velük.
Szerencsére ebben a kegyelmi pillanatban a világ is velünk van. Sikerünk másokat is megérintett, a sok magasztaló közül két markáns, szívünknek igazán kedves vélemény: „Magyarország Norvégia legyőzésével biztosította a helyét a 2016-os Európa-bajnokságon, s ezzel véget vetett az aszálynak, ami a nagy tornákat illeti. A keret mindössze öt tagja élt akkor, amikor az ország válogatottja legutóbb nagy viadalon, az 1986-os vb-n szerepelhetett, s közölük vasárnap este csak Király Gábor, a veterán kapus volt a kezdőcsapat tagja” – elmélkedett történelmi távlatokban a The Guardian. „Priskin-gól, csaó, Norvégia! Fesztivál Budapesten, extázisban a magyarok, akik 44 év után ismét ott lehetnek az Európa-bajnokságon” – írta más hőfokon a La Gazzetta dello Sport.
Igen, ott leszünk, s most egészen biztosak vagyunk benne, hogy erre nem kell majd újabb negyvennégy évet várni.