„Még én sem tudom megmagyarázni, hogy mi ez a döbbenetes feljavulás a részünkről, az, hogy megnyertünk egy ilyen csoportot…”
Nem más mondta mindezt a forró lyoni éjszakában június 22-én a Parc Olympique vegyes zónájában, mint Dzsudzsák Balázs, az Európa-bajnoki F csoport első helyét percekkel korábban megszerző magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya. Márpedig ha még ő sem tudja, akkor mi, egyszerű tollforgatók, honnan is tudnánk?
Ezzel nagyjából meg is érkeztünk a többség által dicsőségesnek érzett magyar Eb-szereplés lényegéhez: többé-kevésbé megmagyarázhatatlan. Mint ahogy a pótselejtezőn a norvégok oda-vissza legyőzése is az volt, az osztrákok elleni, bordeaux-i 2-0-ról és az Izland elleni, marseille-i – a maga módján ugyancsak bravúros – 1-1-ről nem is beszélve. A megmagyarázhatatlanság látszatát tovább erősítette mindaz, ami Toulouse-ban a Belgium elleni nyolcaddöntőn, majd az Eb után, a monstre európai játékosbörzén történt. A sima 0-4, s később a várt nagy igazolások helyett szembesültünk a keserű felismeréssel: továbbra sem kelendő portéka a magyar futballista a kontinens topligáiban.
Persze nyilván létezik magyarázat. Bernd Storck szövetségi kapitány felismerte, hogy a Dárdai-receptet kell követnie: nyolchetes, az Európában megszokottnál hosszabb felkészülés során felturbózni a csapat kondícióját, belesulykolni azt a két-három sablont, amelynél többre nincs is szükség, és az így összegyűjtött lendület a csoportkör alatt remélhetőleg kitart. (Kitartott.) A többi már nem érdekes, megnyerni úgysem fogjuk az Eb-t, viszont a továbbjutás, de még ha csak egy pontot vagy győzelmet elcsípünk, az is hatalmas siker.
Talán az sem véletlen, hogy egy profiboksz-világbajnoki döntőre szóló felkészülés is nyolchetes. A Storck-stáb nem hülyékből áll, pontosan tudja mindenki, hogy élettanilag a nyolchetes edzőtábor – főleg ha a külvilágtól elzártan, Kleinkirchheimben, a Stájer-Alpok festői völgyében tartják – adja meg azt a fizikai és lelki töltetet, amellyel egy Magyarországhoz hasonló outsider válogatott meglepheti az ellenfeleket.
Amúgy a 16. Eb a sorozat 56 éves történetében a legváratlanabb eredményeket hozta. Rendben, Portugália elsőségénél talán nagyobb szenzációt keltett Dánia 1992-es vagy Görögország 2004-es diadala, no de tegye föl a kezét az, aki a kontinenstalálkozó előtt hallott már Éderről. Kiről?! Hát Éderről, aki a Portugália–Franciaország döntőben a Henri Delaunay-trófeát jelentő gólt szerezte a 109. percben. Az az Éder, aki a magyar–portugálon, Lyonban szóhoz sem jutott, és összesen háromszor szállt be az Eb-n, mindháromszor csereként, és akit a Swansea kölcsön adott a Lille-nek, mert nem tartott rá igényt.
És ki tippelte volna Walest az elődöntőbe (a minket megsemmisítő Belgium 3-1-es kiütése árán) vagy Izlandot a negyeddöntőbe, búcsúztatván a szokás szerint alulteljesítő Angliát? De ha már a szenzációknál tartunk: Dzsudzsákék csoportelsősége talán nem volt az?
De, szenzáció volt, és mennyire szívet melengető szenzáció! A veterán tudósító már végképp lemondott arról, hogy életében magyar futballsikerről számoljon be, és erre tessék: Gera Zoltán mellre vesz egy kipattanó labdát, lecsorgatja az elvileg gyengébb, bal lábára, és 19 méterről a fű tetején suhanó bombát küld Rui Patrício kapujának bal sarkába.
De mindez hagyján, csakhogy ez a veterán tudósító orra előtt történik, és amikor Gera a térdén önkívületben kicsúszik az oldalvonalig, légvonalban jó, ha tizenöt méter van a veterán, de szívében újra húszéves tudósító és a maga módján szintén veterán gólszerző között!
De reggelig sorolhatnánk az egyhetes franciaországi túra élményeit: a lyoni véletlen találkozást Joaquim Pimpaóval, a budapesti portugál nagykövetség Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett kereskedelmi tanácsosával, aki nehezen tudta eldönteni, kinek is szurkoljon fiával együtt az esti összecsapáson; a mélyinterjúkat a harmincezer, helyszínen szurkoló magyar fanatikus némelyikével, akik vagy Brightonból ugrottak át biztatni övéiket, vagy munkanélküli lévén csillagászati kamatú uzsorahitelt felvéve utaztak el Szegedről életük nagy kalandjára.
Hogy aztán egy lyoni (öröm)ittas éjszakán elveszítsék a hitelből bérelt autó kulcsát, amelynek másodpéldányát a Facebook-csoportba tartozó vadidegen ingyen elhozta nekik a szegedi kölcsönzőcégtől, a futballszerelem generálta szolidaritás megható példájaként.
Hát ilyen – sportszakmai és emberi – csodák tették feledhetetlenné a 16. Eb-t.
Talán nem kell hozzá túlzott elfogultság, hogy ráragasszuk az epitheton ornanst, az eposzi díszítőjelzőt: a mi Európa-bajnokságunkat.