– Igaz, hogy „talált gyerek” volt?
– Igaz. Újpesten születtem, de Békéscsabán nőttem fel nevelőszülőknél, tanáremberek voltak, tőlük tanultam a tisztességet. Gedó Istvánnak hívták a nevelőapámat, autó- és motorszerelő volt…
– Az imént mintha azt mondta volna, hogy tanár volt…
– Nem, az apám autószerelő volt.
– Ja, igen…
– A vér szerinti szüleimről csak annyit tudtam, hogy zsidók voltak, így aztán én is izraelita vallású vagyok.
– Honnan tudja, hogy a szülei zsidók voltak, ha nem is ismerte őket?
– Tudom, és kész.
– Értem. Mikor kezdett el bunyózni?
– Nyolcévesen, 1957-ben. Balkezes lévén fordított alapállású voltam, nemigen feküdt a stílusom az ellenfeleknek. Leigazolt a Vasas, felkerültem Pestre, 19 évesen már felnőtt magyar bajnok voltam. Adler Zsiga bácsi volt a mesterem, akit második apámként tiszteltem, mindent neki köszönhetek, amit elértem a szorítóban. 1968-ban már kivittek a mexikóvárosi olimpiára, de akkor még túl fiatal voltam, tapasztalatlan, meg is sérültem az ausztrál Donovan ellen az első meccsemen. Felrepedt a szemöldököm, pedig simán vezettem, de az orvos nem engedett tovább bunyózni.
– Egy évre rá viszont már Európa-bajnok volt!
– Bukarestben végigvertem a mezőnyt Ceausescu szeme láttára, a döntőben az olasz Udellát győztem le, 3:2-es pontozással hoztak ki a bírók, de az a két pontozó, aki Udellát látta jobbnak, nem is tudom, milyen meccset nézett… Feliks Stamm, a lengyelek legendás edzője – akiről emlékversenyt is elneveztek – azt mondta rólam, hogy én vagyok a legtechnikásabb ökölvívó, akit valaha látott. Aztán 1971-ben a madridi Eb-n megvédtem a címemet, és így esélyesként utaztam ki a müncheni olimpiára. Csakhogy…
– Csakhogy?
– Az egyik edzésen eltörtem a bal kezem hüvelykujját, de szerencsére rendbe jöttem az olimpiáig. Münchenben az észak-koreai Kim U Gilt győztem le a döntőben egyhangú pontozással, a harmadik menetben meg is rendítettem. Óriási szerencsém volt, de nem a döntő miatt, hanem mert fél órával azelőtt jártam az izraeli csapatnál, mielőtt a Fekete Szeptember terrorszervezet emberei rájuk támadtak volna. Így hát olimpiai bajnok lettem, egy évre rá kint jártam Koreában egy nemzetközi tornán, összehoztak Kim U Gillel, aki elmagyarázta, hogy őt a müncheni ezüstérme után előléptették tábornokká. „Micsoda? Én még tizedes sem vagyok…”, mondtam neki, és akkor nem is sejtettem, hogy hamarosan közeli kapcsolatba kerülök a Magyar Néphadsereggel.
– Hogyhogy?
– 1973 végén – pedig már 24 éves voltam, túl a sorköteles koron – váratlanul megjelent az őrjárat a lakásomon, bilincsbe verve vittek be a laktanyába. Egy jóakaróm feldobott, elintézte, hogy bevonultassanak. Együtt szolgáltam Gass Pistával, Nyilasi Tibivel, Magyar Zolival, a tornásszal… Két évet húztam le a flottillánál, edzésre sem tudtam járni. A harmadik emeleten utászok voltak, egyik nap felvittem két pár kesztyűt, hátha valaki akar velem bunyózni. Két fejjel magasabb, cölöpverő parasztgyerekek voltak, egy óriás rögtön felhúzta a kesztyűt, hogy majd ő móresre tanít, óvatosan vállon ütöttem, mindjárt elterült. Akkor benyitott az ügyeletes tiszt, hogy nem látták-e a Gedót, mert nincs a körletében. „Ez a Gedó? Már egy órája ver bennünket!”
– Edzés nélkül jutott ki az 1974-es kubai világbajnokságra?
– Lényegében igen, habár amikor a törzsőrmesterünk lebukott, mert elsikkasztotta az ezred zsoldját, nekem kellett bevinnem a hadbíróságra, és akkor kaptam tőle egy stósz biankó kimenőcédulát. Attól kezdve akkor jártam edzésre, amikor csak akartam. Havannában el is jutottam a negyeddöntőig, de ott kikaptam a későbbi világbajnok kubai Rodrigueztől… nem, Ramostól…
– Nem Jorge Hernándeznek hívták?
– De Hernández, ez az! Szétfejelte a szemöldökömet, vérzett is rendesen, nem győzhettem. … Várj egy kicsit, csörög a telefonom, keres valaki.
– Muzeális darabnak tűnik…
– Leesett a hatodikról, harminc darabra törött, úgy drótoztam össze, de működik!
– Mi volt Montrealban, 1976-ban?
– Sajnos a negyeddöntőben 4:1-es pontozással kikaptam egy thaifölditől. Közben már a vágóhídon is dolgoztam egy darabig, a kollégák rendszeresen engem bíztak meg, hogy kivigyek ezt-azt a kapun… Egyszer nejlonban a derekam köré tekertek huszonöt kiló pacalt, papírsúlyú létemre legalább nyolcvan kilót nyomtam, a portás utánam is szólt, hogy álljak meg, de én mentem tovább leszegett fejjel, beugrottam az első taxiba, és uzsgyi, hazáig meg sem álltam. Otthon a haverok késsel vagdosták le rólam a kilós pacaldarabokat, az egész lakótelepnek jutott belőle.
– Én még emlékszem a Szép utcai borozójára is.
– Nyolc évig vezettem azt a gebint, Somogyi Jenő bácsi, a Belvárosi Vendéglátó Vállalat igazgatója intézte nekem. De előtte a Váci utcai Remy Martin volt az enyém, azt tudtad?
– Nem én!
– Utána kaptam meg a borozót, nyolc évig vittem, olyan vendégköröm volt a nyolcvanas években, hogy nálam rúgott be az egész kormány!
– Te jóisten! És az igaz, hogy ön árulta a müncheni olimpiai aranyérmét?
– Dehogy igaz, otthon megvan, ha feljössz hozzám, meg is mutatom.
– Hogyan él manapság?
– Látod, itt van ez az összedrótozott mobiltelefonom, az előbb szálltál ki az ütött-kopott, húszéves Suzukimból, hát így élek. 133 ezer forint a nyugdíjam, plusz kapom az olimpiai járadékot, ami kétszáz-valahányezer forint, hát ebből élek, van három gyerekem… De semmit sem bánok, elégedett vagyok az életemmel, bejártam a világot, rengeteget kaptam a boksztól, de adtam is. Talán csak 1975-ben, Montrealban kellett volna másképp döntenem.
– Miért, mi volt ott?
– Az előolimpia, amit meg is nyertem. Bár az igazit nyertem volna meg, de mindegy. Négyszázezer dollár volt nálam, meg egy szerződés…
– Állj, állj! Négyszázezer dollárt kapott az előolimpia megnyeréséért?
– Adtak négyszázezer dollárt, de nem az előolimpiáért, hanem hogy maradjak ott profinak. Biztos, hogy világbajnok lettem volna, hiszen az az olasz is világbajnok lett, akit én korábban kétszer megvertem.
– Udella.
– Igen, az Udella. Szóval, már oda is adták a négyszázezer dollárt, csak maradjak. Lemhényi Butykó, aki ott dolgozott akkor vízilabdaedzőként, mondta nekem, hogy megszorult, adjak neki százezer dollárt. Mondom, tessék, Dezsőkém, itt van, de előtte még felhívtam Békéscsabán a nevelőanyámat, hogy elmondjam neki a tervezett disszidálásomat. Ő erre elkezdett sírni, hogy mi lesz a testvéreimmel, a gyerekekkel, így hát összetéptem a szerződést, visszaadtam a négyszázezer dollárt, Butykó sem kapta meg a százezret. Pedig a Cohen család is marasztalt, magyar zsidók voltak, cipőüzlettel, ott laktak a Richelieu Hotel mellett. Nagyon megszerettek, én vezettem volna a boltjukat, meg minden, élhettem volna, mint Marci Hevesen, de a nevelőanyám hazacsábított. Így hát hazajöttem. Moszkvába is kijutottam még 1980-ban, 31 évesen, itthon mindenkit agyonvertem. Odakint a negyeddöntőben kaptam ki, az volt a negyedik olimpiám. Egyetlen magyar bokszoló sem vett részt négy olimpián. Papp Laci háromszoros aranyérmes, de ő is csak három olimpián járt. Azért ez nem semmi, igaz?