– A hetvenes években az Újpest, a Fradi és a Vasas számított itthon sztárcsapatnak. Miért éppen az MTK-t választotta?
– A Székesfehérvári MÁV Előrével két év alatt jutottunk fel a harmadosztályból az elsőbe, a másodikban az NB II-ben harminc gólt szereztem, és elsőként az MTK keresett meg, már az év elején, 1977 januárjában. Többször tárgyaltunk, tetszettek a lehetőségek; amiket felvázoltak a vezetők, én a szavamat adtam, és később hiába jött sok ajánlat, már nem foglalkoztam velük. Emellett azért is döntöttem így, mert olyan csapatba szerettem volna igazolni, ahol volt esélyem sokat játszani.
– Csakhogy így egy gyors bronzérmen kívül nem sok trófeát nyerhetett.
– Lehet, de sokat játszottam, és az a bronzérem megvan. Akkor jött edzőnek Mezey György, hozott tizenegy új játékost, és megtanított minket az akkor itthon még szinte ismeretlen letámadásos játékra. Végül nálunk jobb csapatokat előztünk meg, és végig harcban álltunk a bajnoki címért is.
– A magyar futball egyik legendája, hogy Mezey György a maximálisra kiszélesíttette a pályát a Hungária körúton. Ez igaz?
– Teljesen. Az volt a cél, hogy az ellenfelek védelmét minél jobban széthúzhassuk. Sajnos a vetélytársak kiismerték a játékunkat, majd három kulcsjátékost – Varga Istvánt, Turtóczky Sándort és engem – elvittek katonának, így a csapat nem tudta megismételni az előző bajnoki év jó teljesítményét.
– Előtte azonban bekerült az 1978-as argentínai világbajnokságra készülő keretbe, viszont sohasem játszott a válogatottban. Ez hogyan állt össze?
– Úgy, hogy Baróti Lajos, a szövetségi kapitány huszonkettes kerettel készült, de csak tizenkilenc játékost vitt ki Argentínába, én pedig az itthon maradt háromban voltam benne. Később játszhattam a B és az olimpiai válogatottban, de feljebb nem jutottam. Nem tagadom, fáj, de higgye el, már az is nagy szó, hogy bekerültem az említett csapatokba. A minap valahol szóba jött ez, és összeszámoltam, rajtam kívül tizenkét olyan középcsatár futballozott a magyar élvonalban, akik elérték a válogatott szintet, és én egyiküknél sem voltam jobb.
– És honnan jött az ötlet, hogy a belga harmadosztályba, az Olympic Charleroi-ba menjen légióskodni?
– Úgy, hogy én már 1986-ban eljöttem az MTK-tól, és a kevesebb kötöttséggel járó NB II-be, a III. Kerületbe igazoltam. Úgy alakult, hogy átvettük a feleségem nagybátyjának cukrászdáját, a munkában rám is szükség volt, és harmincon túl már gondolnom kellett a jövőre is. Aztán egyszer csak jött ez a belga lehetőség, amit nemigen lehetett volna kihagyni, hét-nyolcszorosát kerestem annak, amit korábban kaptam az MTK-ban.
– Ekkor már tudatosan készült a sportvezetői karrierre?
– Sehogyan sem készültem rá. Amikor 1990-ben hazajöttem, három évig az új szerencsejátékban, a bingóban dolgoztam, majd 1993-ban, szinte a véletlennek köszönhetően, a magyar válogatott technikai vezetője lettem, és onnan hívott két év múlva az MTK klubigazgatónak.
– Zavaros, szélhámosokkal terhelt, szomorú korszaka volt az a magyar futballnak, csapatok és pályák sora tűnt el a süllyesztőben. Nem volt kockázatos a váltás?
– Ez igaz, az állam elzárta a csapokat, a sorsukra hagyta a klubokat. Az MTK-nak például mintegy kétszáz cég adta össze a költségvetését, és ezek egyszer csak kihátráltak. Tényleg sok volt a szerencselovag, akik szétlopták a klubokat, de nálunk 1994-ben megjelent Várszegi Gábor, aki megvette az MTK-t, különválasztotta a futballt a többi szakosztálytól, és fenntartotta, illetve fejlesztette. Szép időszak volt, nyertünk három-három bajnoki címet és Magyar Kupát, a lehetőségekhez képest a nemzetközi porondon is megálltuk a helyünket, létrehoztuk és működtetni kezdtük az agárdi Sándor Károly Akadémiát, tehát nálunk lehetett nyugodtan dolgozni és alkotni. Várszegi Gábor a futballban – akárcsak az üzleti világban – akkoriban néhány évvel megelőzte a korát, más szinten gondolkodott, mint mások.
– Akkor 2006-ban miért váltott ismét, és lett játékosmenedzser?
– Tizenegy év klubvezetői munka nagyon sok. Elfáradtam, új kihívásra vágytam. Adódott egy lehetőség az MLSZ-ben, egy másik a Stars and Friends cégnél menedzseri szerepkörben, és én az utóbbit választottam.

„Más országok labdarúgása elrohant mellettünk
Fotó: Mirkó István
– Amikor Belgiumban játszott, egy ideig még utána is rengeteg magyar labdarúgó kereste ott a kenyerét. Miért éppen ez lett az elsődleges célország?
– A magyar származású menedzserek, pédául Békeffy Jenő, Balla György és Bognár György miatt. Többen is ott éltek, remek kapcsolatokkal rendelkeztek, és ők segítettek a magyar játékosoknak. Akkor még nem volt internet, ha valakiről ódákat zengtek, nehéz volt ellenőrizni, hogy igazat mondanak-e. Ezzel együtt a többség kiválóan megállta a helyét.
– Ma egyetlen magyar sem játszik belga profi klubban, igaz, másutt sem nagyon. Menedzserként miben látja ennek az okát?
– Más országok labdarúgása elrohant mellettünk válogatott és klubszinten is. A gyerekek képzése enyhén szólva is hiányos, a magyar fiatalok a tanulhatót sem tudják eladósorba kerülve, így pedig nem lehet velük kilépni a piacra. A szerb, a horvát vagy a cseh fiatalok képzettebbek, ráadásul mentálisan nagyon erősek, a viszonyuk olyan a futballhoz, hogy magas szinten is képesek jól teljesíteni. Ezt tudják a nagy klubok is, ezért szívesen fogadják az ezekből az országokból érkező tehetségeket – a magyarokról mindez nem mondható el. Ráadásul úgy látom, ma a sok pénz el is kényelmesíti a fiatalokat és magát a közeget is. Különösebb erőfeszítések nélkül tudnak jól keresni, nincs, ami ösztönözné őket, hogy egy külföldi szerződéssel magasabb szintre lépjenek. A taót például nagyszerű ötletnek tartom, de úgy kellene felhasználni, hogy jóval hatékonyabb legyen.
– Kinek ad igazat? Azoknak, akik szerint amilyen korán csak lehet, ki kell menni külföldre, vagy azoknak, akik azt mondják, csak a magyar NB I-ben tapasztalatot szerezve szabad belevágni a légióséletbe?
– Nincs általános szabály, nagyon sok függ az egyéntől. Ha valaki tizenhat évesen képes mentálisan is jól kezelni, hogy elszakad a családi háztól, kamaszként merőben más kultúrában kell egyedül boldogulnia, az menjen bátran, próbálkozzon, de akinek ez nem megy, az túlságosan nagyot kockáztat, és hiába tehetséges, könnyen elkallódhat.
– Említette, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján tizenkét válogatott szintű középcsatárral vetekedett, most viszont elvétve is alig akad színvonalas bajnokságban eladható magyar labdarúgó. Kiket menedzsel így?
– Vannak olyan fiatal játékosaim Hollandiában, akik egy-két év múlva komoly szerződéseket írhatnak alá, az ő segítésük megfelelő feladat, de országon belül is vannak futballistáim.
– Végül egy nagyon nehéz téma: három éve veszítette el egyetlen fiát, a válogatott kapust, Fülöp Marcit. Amikor a stadionokban azt hallja, hogy az ő nevét skandálják, az vigasztaló vagy sebeket szakít fel?
– Vigasztaló? Jólesik, hogy emberként és játékosként is mindenki ilyen szeretettel emlékszik rá, és nem csak itthon. Bárhova megyek Angliától Görögországig, mindenütt így beszélnek róla, a korábbi klubjai csodálatosan ápolják az emlékét. Szóval ez nagyszerű, de vigasz, az nincs. Nincsen semmiben sem.