– Szombaton a főtáblára jutásért egyetlen tussal, 15-14-re kapott ki. Mi okozta a vesztét?
– Először az ukrán lány vezetett három tussal, utána én hárommal, aztán a végén megint ő húzott el, és már nem tudtam utolérni. 14-13-ra még felzárkóztam, de ezután egy együttes találat jött. Bosszantó, hogy így alakult, már csak azért is, mert a selejtezőben kimondottan jól ment a vívás. Pechemre az egyik asszómban az ellenfelemnek akkor is megítéltek egy tust, amikor a páston kívülről földet szúrt, vagyis nem engem talált el… A zsűrinek azonban sajnos fogalma sem volt, mi történt. Tulajdonképpen ezen múlt, hogy a csoportkörből nem jutottam fel közvetlenül a főtáblára, hanem még vívnom kellett az ukrán lánnyal.
– Az biztos, hogy a brazil női párbajtőrcsapat szabad kártyával indulhat az olimpián. Benne lesz az együttesben?
– Bízom benne, de még nem dőlt el semmi. Ezért is jó lett volna, ha itthon feljutok a főtáblára. Az olimpiai indulókat a világkupák és a hazai válogatók eredményei alapján jelölik ki, s utóbbiakon hiába végeztem rendre a második helyen, mindig más nyert. A ranglistáról amúgy az első két helyezett automatikusan csapattag lesz, a másik két főről szubjektíven döntenek, itt azonban már csak a született brazil versenyzők közül válogatnak. S mivel már brazilként vív az olasz csapattal korábban világ- és Európa-bajnok Moellhausen is, aki most is nagyon jó (a világranglista 12. helyezettje – a szerk.), nekem valójában a második helyet kell megcéloznom.
– No és hogyan áll?
– Attól függ, hogy a tavaly májusi johannesburgi világkupát beszámítják-e a válogatásba, amelyen még nem indulhattam, mert akkor még nem volt meg a brazil állampolgárságom. Ha beszámítják, akkor csak a harmadik helyen állok, ellenkező esetben második vagyok, és a jövő hónapban a Rio de Janeiró-i Grand Prix-n elég megőrizni a pozíciómat. Mit mondjak, igazán eldönthetnék már, hogy mi a helyzet azzal a tavalyi dél-afrikai versennyel, de a brazilok nem kapkodnak el semmit.

Takács Emesét már brazil szerelésben láthattuk a múlt hét végi budapesti
párbajtőr Grand Prix-n a MOM Sportban
– Hogy került egyáltalán a brazil válogatottba?
– A férjem brazil, és mivel egy év házasság után lehet kérvényezni az állampolgárságot, megtettem. Odáig azonban nem volt egyszerű eljutni, hogy most az olimpiai indulásért harcolhatok. Magyar fejjel felfoghatatlan bürokratikus rendszeren kellett átküzdeni magam. Megjegyzem, a brazilok a férfi-vízilabdacsapatukat több honosított játékossal megerősítették, és valahogy nekik simábban ment az ügyintézés. Ám amikor kidobtak az ajtón, akkor visszamásztam az ablakon. Az állampolgársághoz amúgy a brazil alkotmányból kellett vizsgáznom, természetesen portugálul, és büszke vagyok rá, hogy százszázalékosan abszolváltam. Az angol és az olasz után nem volt nagyon nehéz megtanulnom portugálul, a kínai biztosan nehezebben menne.
– Brazíliában edz, vagy itthon?
– Elég sűrűn utazom ki, és olyankor nem is nagyon sietek vissza, de itthon készülök. Többnyire a korábbi klubomban, a Honvédban, olykor a BVSC-ben, és megengedték, hogy a válogatott keretedzéseire is járhassak, ezt ezúton is köszönöm.
– A magyar válogatottól mikor köszönt el?
– Még 2012-ben, és akkor egy komoly sérülés miatt abba is kellett hagynom a vívást. Az orvosok azt mondták, hogy ezzel a vállal felejtsem el, és jól teszem, ha még fogat mosni is megtanulok bal kézzel. Most mégis itt vagyok.
– Ennek a született brazil párbajtőrözők mennyire örülnek?
– Erre mit mondjak? Nem leszünk egymás gyerekeinek keresztanyja. Mindenki félti a helyét, és próbál a ranglistán az első kettőbe kerülni. Biztos vagyok benne, ha tudnának, belefojtanának egy kis kanál vízbe. De nem tudnak, mert nem hagyom magam.