Alfredo Relañóval, a legnagyobb spanyol sportnapilap, az AS főszerkesztőjével ülünk a Marriott Dunára néző teraszán. Kollégám körülbelül három és fél perc alatt letudja a kötelezőt („jártam a Várban, a Citadellánál, átmentem a Lánchídon, szerintem Budapest szebb, mint Madrid és Barcelona együttvéve”), majd rátér a futballra. „Meglátogattam Puskás sírját a Szent István-bazilika altemplomában, Panchót minden idők legnagyobb futballistájának tartom, nem hagyhattam ki ezt a látogatást, ha már Budapesten járok. Na de azt tudod-e, hogy Pancho miért nem játszott az 1959-es BEK-döntőn?” Valami rémlik, hogy Luis Carniglia, a Real argentin edzője nem szívelte Öcsit, meg hogy végül a tréner állásába került a mellőzés.
Az előzményeket mindenki ismeri: 1956 vérzivataros őszén a Honvéd az Athletic Bilbaóval játszott BEK-mérkőzést, Baszkföldön 3-2-re kikaptak Puskásék, a brüsszeli visszavágón, december 20-án 3-3 lett az eredmény, a Honvéd kiesett, de a kaland csak akkor kezdődött igazán, a dél-amerikai túra formájában. Amikor februárban visszatért a társaság, Bécs volt a végállomás, ahol a többség úgy döntött, hogy hazamegy, Puskás, Kocsis és Czibor azonban a szabad világot választotta.
A disszidenseket másfél évre elmeszelte a FIFA – az MLSZ hathatós közbenjárására –, s ezt a rettenetes másfél évet Öcsi részben Bécsben, részben Olaszországban, a francia határnál, Ventimigliában töltötte. A Honvéd technikai vezetője, az egész dél-amerikai túrát szervező Östreicher Emil azonban elérte Santiago Bernabéunál, a Real Madrid elnökénél, hogy – jobb meggyőződése ellenére – leszerződtesse Puskást. Öcsin Relaño kolléga szerint 12 kiló fölösleg volt – magyar források ennek a másfélszereséről tudnak –, s amikor 1958. augusztus 11-én Bernabéu Antonio Calderón sportigazgató útján közölte Carnigliával, hogy leigazolta Puskást, az argentin csak ennyit kérdezett: „Bueno, de mit csinálunk a kilókkal?” Calderón nem habozott a válasszal: „Azokat majd maga ledolgozza róla. Ezért fizetjük…”
A csapat – mit tagadjuk – nem fogadta kitörő örömmel a duci őrnagy érkezését. Nem csoda: a Madrid volt a bajnoki cím és a BEK védője, már nem nagyon volt hová fejlődni, a Kopa, Mateos/Joseito, Di Stéfano, Rial, Gento csatársor pedig látszólag nem szorult felturbózásra. Elsősorban Enrique Mateos, ez a 24 éves, ügyes, szorgalmas, nagy munkabírású összekötő érezte veszélyben a helyét a csapatban. A madridi születésű Mateosnak – akit imádott a közönség – az 1958–59-es szezonban lejárt a szerződése, s mindenképpen sokat akart játszani, hogy kibrusztolja a hosszabbítást, no meg hogy összejöjjön a tíz madridi éve, amely után az akkori szokásoknak megfelelően búcsúmeccs járt, s a találkozó bevétele mindig az elbúcsúztatott labdarúgót illette meg. A csapat vitathatatlan vezére azonban Alfredo Di Stéfano volt, s amíg a kapitány nem foglalt állást a Puskás-ügyben, addig senki sem mert megmukkanni. Ezért aztán feszült figyelem kísérte a csapat első edzését Puskással. S amikor a tréning végeztével bekocogtak a játékosok az öltözőbe, a halotti csöndben a főnök csak ennyit mondott: „Ez a Pancho bal lábbal úgy bánik a labdával, ahogy én a jobb kezemmel sem. Szükségünk van rá.” A kérdés eldőlt.
Puskás Ferenc (elöl) a Real Madrid–Levante-mérkőzésen az 1963–64-es fociidényben. Di Stéfano szava döntött Öcsi mellett
Vagy mégsem? Mindenesetre első bajnoki évadjában Pancho 24 meccsen 21 gólt lőtt, és máris együtt volt a futballtörténelem legerősebb csatársora: Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás, Gento. Csakhogy a Madrid négy ponttal a második helyre szorult Helenio Herrera Barcelonája mögött a bajnokságban. A BEK-ben jól mentek a dolgok, kiütötték a Beşiktaşt, a Wiener SC-t és az elődöntőben az Atlético Madridot. Utóbbit úgy, hogy előbb a Real 2-1-re győzött (Puskás egy gólt rúgott tizenegyesből), a visszavágót az Atlético nyerte 1-0-ra (még nem számítottak az idegenben szerzett gólok), s a mindent eldöntő harmadik meccsen Puskás is betalált a 2-1-es Real-győzelem közben.
Carniglia mégis kihagyta Öcsit a Stade Reims elleni döntőből! A meccset június 3-án a stuttgarti Neckarstadionban játszották. Carniglia meglehetősen nyakatekert indoklással mellőzte a csapat egyik legjobbját: az 1954-es berni vb-döntő után Puskás doppinggal gyanúsította meg a nyugatnémeteket, s félő volt, ha Öcsi pályára lép, a nézők majd, úgymond, megtalálják… S talán azt is a szemére vethetik, hogy a család sváb vezetéknevét, a Purczeldet eldobta a papa a magyaros hangzású Puskásért.
Ugyanakkor más is lehetett a háttérben, ami Lorenzo López Sancho kollégának a meccs napján az ABC című madridi újságban megjelent beharangozójában olvasható: „Puskás a nézőtéren marad, és ez a tény nemcsak a játékosok többségének van ínyére, akik neheztelnek a magyar csatárra az utóbbi bajnoki meccseken, a Sevilla és a Bilbao ellen mutatott gyengébb formája miatt, de ettől függetlenül is egységesebb lehet így a csapat.”
Mindenesetre Mateos fantasztikusan kezdett, két perc elteltével labdát kapott a bal oldalon, és külsővel hatalmas gólt ragasztott Colonna hálójába, 1-0! És a 15. percben megint a kedvenc ugrik ki, Jonquet felvágja a tizenhatoson belül, büntető. Di Stéfano készülődik a tizenegyeshez, mint rendesen, de Mateos odalép hozzá, és a fülébe súgja: „Hadd rúgjam én, Alfredo! Ha két gólt szerzek a BEK-döntőben, biztos a szerződéshosszabbításom, és kinéz egy búcsúmeccs is.” Di Stéfano vonakodva bár, de beleegyezik. „Lődd erősen, és sarokra, mert ez a Colonna egy macska!” „Úgy lesz, Alfredo.”
A lövés azonban gyenge, félmagas emelés, Colonna könnyedén mellre fogja a labdát. Ráadásul a 32. percben megsérül Kopa, s mivel nincs csere, végigbicegi a maradék egy órát. A szünetben Calderón sportigazgató beront az öltözőbe, és rárivall Carnigliára: „Ki engedte meg, hogy Mateos rúgja a büntetőt?!” Az argentin védekezik, ahogy tud, de egyre erőtlenebbül. A vak is látja, itt valójában Puskást hiányolja Bernabéu (mert ő küldte le Calderónt), már csak azért is, mert Öcsi a világ legbiztosabb lábú tizenegyesrúgója. Di Stéfano, aki a mosdóban áztatta hideg vízbe megduzzadt kezét – meccs közben mindig bedagadt a keze valamiért –, megunta a szócséplést, és kirontott: „Maga nem a sportigazgató? Igen? Nos, ha az, akkor menjen ki jegyeket árulni, itt bent az öltözőben mi tudjuk, mit kell tennünk!”
Azzal kezdődött is a második félidő, s Alfredo úgy felhúzta magát, hogy a 47. percben berúgta a másodikat, s ezzel el is dőlt a kupa sorsa. Megvolt sorozatban a negyedik BEK-trófea, a hangulat azonban paprikás maradt. Olyannyira, hogy Bernabéu másnap kirúgta Carnigliát, jött Fleitas Solich, az új edző, s jött Didi, a brazil ász; Mateos sorsa ezzel megpecsételődött, hamarosan el is ment a Sevillába.
És Puskás? Nos, Puskás szárnyalt. Az 1960-as, Eintracht Frankfurt elleni BEK-döntőben (7-3) négy gólt rúgott, majd két évre rá, amikor a Benfica 5-3-ra legyőzte a Madridot, mindhárom Real-gólt ő szerezte. Rajta kívül senki sem rúgott hetet a BEK-finálékban, 261 hivatalos Real-meccsen szerzett 236 góljával 39 évesen, 1966-ban vonult vissza az aktív játéktól.
Kuksitól Panchóig
A második világháborút követő két évtizedben szinte nem is akadt olyan spanyol első ligás klub – de talán második ligás sem –, ahol ne játszott volna magyar labdarúgó.
A háború előtt is megfordultak honfitársaink Hispániában – Plattkó Ferenc, Berkessy Elemér a Barcánál, Alberty Kiszely Gyula a Real Madridban, s ugyanitt vezette bajnoki címre a királyiakat Hertzka Lipót –, de az első nagy hullám 1949-ben, a kelet-európai kommunista hatalomátvételt követően indult meg, legalább annyira politikai, mint karrierokokból. Az első fecske Nemes (Neufeld) György volt az MTK-ból Franciaországon keresztül, aki a Racing Santanderhez igazolt, majd sorra érkeztek a többiek. Kubala László – becenevén Kuksi – ugyancsak 1949-ben disszidált, romantikus körülmények között, szovjet katonának öltözve. A Real Madrid nem tudta megszerezni, a Barca viszont igen, Ricardo Cabotnak, a Spanyol Királyi Labdarúgó-szövetség titkárának a segítségével. Meg is kapta a spanyol állampolgárságot, előbb azonban Águilas városában katolikusnak keresztelték, hogy meggyorsítsák a folyamatot…
Ugyancsak a Barcánál kötött ki Szegedi Simatoc Miklós, az 1944-es magyar bajnok Nagyvárad klasszisa, aztán bizonyos Andrey Ottó a Granadában, akiről csak annyit tudunk, hogy 1925-ben született, Hrotkó János, aki 1946-ban az MTK-t hagyta el, hogy 1950-ben Zaragozában állapodjon meg. Lakatos József a Málagában és a Logroñésben fordult meg 1949–50-ben. A következő idényben jött Nagy Andrej a Las Palmasba, Samu József és Sárosi Béla ( „a Gyurka” öccse) a Zaragozába. A második hullám az ötvenhatos forradalom után árasztotta el Hispániát. Puskás, Kocsis, Czibor érkezése közhely, a Valladolid fogadta a húszéves Beke Jánost Csepelről és Sztancsik Istvánt, Csóka József és Ilku Péter (a válogatott kapus Ilku István öccse), továbbá Csabai József, valamint az edzőként is nagyot alkotó Tóth-Zele József az Atlético Madridban kötött ki. Kaszás László a Barca és a Real keretében is megfordult, de bajnokin nem jutott szóhoz. Kuszmann József a Betisben tündökölt, Szalay Tibor (Vörös Lobogó) 1958 és 1961 között a Sevillában, Kis Szolnok István (MTK/Vörös Lobogó) az Espanyolban. Az edzők exodusát pedig maga Kalmár Jenő, a bajnok Honvéd trénere vezette, ő a Sevillánál folytatta. Ha valamennyiüket fel akarnánk sorolni – így például a hetvenes években, engedéllyel kiszerződött edzőket, Szusza Ferencet, Dunai Antalt –, nem cikket, hanem könyvet kellene írnunk.
