Pomáz régi felében rövidek, szűkek az utak, sokat kell kanyarogni. A házak zöme a múlt század elejét idézi, nincsenek foghíjak, sűrűn épültek egymás mellé. Egy pillanatra lefékez, és egy kirívóan magas tűzfalra mutat:
– Ott nőttem fel, az volt a szüleim háza. A most közöttünk húzódó telek akkor még üres volt, én csak átmásztam a kerítésen, és szaladtam a közeli pályára focizni, ezzel töltöttem minden szabadidőmet.
Mindez nem tegnap történt, a 66 éves Egervári Sándor hatalmas utat járt be innen, Pomáz régi feléből, a libalegelőt idéző pályáról indulva. Élvonalbeli futballista lett 22 évesen a Bp. Honvédban, az MTK-ban fejezte be a játékot. Mezey György segítője lehetett a nyolcvanas évek magyar válogatottjánál, majd magyar és külföldi kluboknál is.
Vezetőedzőként második lett a BVSC-vel, az MTK-val és a Dunaferr-rel viszont már összejött a bajnoki cím is, később az U20-as válogatottal bronzérmet nyert a világbajnokságon, három és fél évet dolgozhatott szövetségi kapitányként, tavaly júniusban pedig félévnyi munka után önként állt fel a Diósgyőr kispadjáról.
Ilyen tekintélyes és tartalmas életrajzzal nehéz valakiről elképzelni, hogy tétlenül, a futballtól távol tölti a napjait. A tétlenség szó ellen tiltakozik is, mindig talál magának valamilyen elfoglaltságot:
– Minden reggel kocogok, tizenhárom kört teszek meg a pályán. Ez nálam hagyomány, ami a válogatott mellett dolgozva alakult ki. Az első tizenegy kör a kezdőcsapat tagjaié volt, egyenként átgondoltam, mit mondjak nekik a meccs előtt, a tizenkettedik alatt a sérültek lehetőségeit vettem át, az utolsó pedig a feleségemé volt, akit éppen a válogatott talán legnagyobb sikerének, a svédek legyőzésének a napjaiban veszítettem el.
A futás után intézem a dolgaimat, mindig adódik valami, délután pedig kezdődnek az edzések a focisuliban, ahova gyakran kimegyek.
Most is a pályára megyünk, ahol a libalegelő már a múlté, a házak közül kikanyarodva pompás sporttelep tárul a szemünk elé egy nagy, egy kisebb és két lábtenisz műfüves, valamint egy nagy füves pályával, takaros klubházzal, benne irodákkal, büfével és természetesen öltözőkkel. Itt működik az Egervári–Halmai Focisuli, a második név Halmai Gábort, a korábbi válogatott futballistát takarja.
– Az ilyen kis klubok számára az életet jelenti a tao – magyarázza Egervári Sándor. – Októberben itt már gyakran sártenger volt, az anyák nem engedték el a gyerekeket ide, mert a salétromos, büdös öltözőben nem lehetett kulturáltan tisztálkodni, koszosan meg nem ülhettek be az autóba. Az évek során mintegy háromszázmillió forintot sikerült összeszednünk, és ma minden megfelel a korszerű feltételeknek. Pomázról, valamint a környékbeli falvakból kétszáznál is több hét- és tizennégy éves kor közötti gyerekkel foglalkozunk.
Amikor „kiöregednek”, a jobbakat elengedjük, a többiek maradnak itt, a megyei másodosztályban szereplő helyi csapat utánpótlásában. Vitt el innen gyerekeket a Vasas, az Újpest, az MTK, az Illés Akadémia és a Ferencváros is, a legnevesebb közülük Kleinheisler László, akit Csobánkáról hozott a család az edzésekre.
Érdekes figyelni beszéd közben a szemét. Amikor a válogatott kerül szóba, szemlátomást szomorúbbá válik a tekintete, ha a focisuliról faggatom, csillogásba vált át. Ez a kettősség kapitányi pályafutását is jellemzi, hiszen két selejtezősorozatban irányította a csapatot. Az elsőben 19, a másodikban 17 pontot gyűjtöttek, ami az utóbbi évtizedeket tekintve kiemelkedő, a válogatott a sorsolásokkor ebben az időben először a negyedik kalapból a harmadikba, majd onnan a másodikba jutott el, ugyanakkor ott volt a csúfos vég, a sima vereség Romániában, majd az amszterdami katasztrófa és a lemondás.
– Három és fél év eltelt azóta, és az idő múlásával egyre inkább a szép emlékek kerülnek többségbe – mondja. – Nagyon örültem a csapat Európa-bajnoki szereplésének, és nem csak azért, mert a válogatott játékosainak a többsége már nálam is játszott, sőt egyesek nálam kerültek be a keretbe. Büszke vagyok a saját munkámra is, de hadd ne méltassam magam, nem lenne elegáns.
Meséli, hogy Amszterdamban a hatodik gólnál már tudta, hogy a sajtótájékoztatón bejelenti a lemondását, ez az eredmény akkor sem adott számára más választást, ha a két említett vereség között 5-1-re legyőztük az észteket. A válogatottról készült filmet, amely nem túl kedvező képet adott róla, egy keserű legyintéssel elintézi, mondván, rosszul szerkesztett alkotás volt, a sok szép momentumot figyelmen kívül hagyva ragadott ki a rendező egy rosszat, de ő nem foglalkozik ezzel.
– Diósgyőrből muszáj volt eljönnöm – ugrunk egyet az időben –, az ügyvezető igazgató által megfogalmazott cél és a realitások között hatalmas szakadék tátongott. Remélem, a csapat elkerüli a kiesést. Meccsekre nem járok, nem szeretném, ha a jelenlétem bárhol is találgatások alapjául szolgálna. Ha megtalálna egy megalkuvásokat nem követelő kihívás, bizonyára belevágnék, de addig is boldog vagyok itt, a focisuliban. Valamikor megálmodtuk, és ezt az álmot mára szinte maradéktalanul megvalósítottuk. Óriási öröm látni, ahogy a gyerekek mindennap ellepik a pályákat.
Látszik, komolyan gondolja: csillog a tekintete.