Nem mindig volt ilyen sanyarú a helyzet. A trianoni területcsonkítást – amely elsősorban hegyeitől fosztotta meg az országot – az első és második bécsi döntés oly módon orvosolta, hogy hat év leforgása alatt addig soha nem látott magasságokba emelte sísportunkat, mindenekelőtt annak infrastruktúráját. A Kárpátalja és a székelyföldi havasok visszatérése nyomán azon nyomban pezsegni kezdett a téli sportélet. Rahó és Tiszaborkút között sípályák épültek, a sízők birtokukba vették a radnai, a gyergyói és a csíki havasokat, a Hargita pompás síterepeit, ám a Vörös Hadsereg 1944-es bevonulása s a trianoni határok visszaállítása miatt a Magyar Síszövetség által hat év szorgos munkájával létrehozott létesítményhálózat elérhetetlenné vált, s a magyar sísport fél évszázados Csipkerózsika-álomba szenderült.
Az áttörés – ha úgy tetszik, a felmentő sereg – a Székelyföldről, Csíkszeredából érkezett 2010–2011 fordulóján, amikor az azóta világklasszissá érett alpesisíző, Miklós Edit és a biatlonista Szőcs Emőke áttelepült az anyaországba, s hamarosan követte őket a szintén az alpesi szakágban jeleskedő fiatal Papp Koppány. Valamennyien ugyanabból az alma materből, a Csíkszeredai Sportiskolából röppentek ki, amelynek Márton Simon az igazgatója.
– Editke Csíkban, egyáltalán, az egész székelység körében legendának számít, amikor világkupaversenyen, hát még ha az olimpián síel, mindenki ott szorong a televízió előtt. Igen, ő is a tanítványom volt, s Koppány is, de edzőként valójában Emőkével foglalkoztam, úgy is, mint a román biatlonválogatottat két évtizede irányító szövetségi kapitány – mondta lapunknak a tapasztalt sportember. – Megannyi székelyföldi fiatal követné az ő példájukat, mert az tény, hogy olyan körülményekről, amilyeneket Magyarországon teremtenek akár Editnek, akár Emőnek, itt, Romániában csak álmodozni lehet. Ugyanakkor az is tény, hogy, bár alacsonyabb szinten, mifelénk megoldott a sportolók egzisztenciája, itt, Romániában még létezik a sportállások rendszere. Edit például a rendőrség alkalmazottja volt Brassóban, mielőtt áttelepült volna Magyarországra.
Márton Simon létező problémára tapintott rá: hazánkban csak a kiemelkedő eredményeket elérő sportolók egzisztenciája biztosított, más kérdés, hogy számukra magas színvonalon.
Szőcs Emőke a szocsi téli olimpián már Magyarországot képviselte biatlonban
– Nekem például nincs úgymond sportjövedelmem, nyári munkával teremtem elő azt a pénzt, ami a megélhetésemhez kell a versenyidőszakban – támasztotta alá a fentieket Szőcs Emőke, aki a szocsi téli olimpián képviselte a magyar színeket biatlonban. – Tény, és ezért hálás is vagyok, hogy a szövetség bőkezűen biztosítja az edzőtáborozásom feltételeit, a sportfelszerelésemet úgyszintén. Fizetést azonban nem áll módjukban folyósítani, hiszen az olimpiai hetvenedik helyezésem erre nem ad jogcímet.
Kaszó Klára, a Magyar Síszövetség ügyvezető elnöke alátámasztja a biatlonista olimpikon szavait.
– Magyarországon valóban nem működik a sportállások rendszere, szemben Romániával, ezért is problematikus a székelyföldi tehetségek átáramoltatása, pedig részükről meglenne a hajlandóság, s szívünk szerint mi is örömmel fogadnánk őket. Példának okáért itt van Búzás Dorottya esete. A csíkszeredai lány 2013-ban a brassói Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon sílövészetben második lett, majd átjött hozzánk, de mivel nem tudott megélni, inkább a civil életet választotta, beiratkozott az egyetemre, s elveszett a biatlonsport számára. Az állami támogatásunk mintegy 80 százalékát Miklós Edit menedzselésére fordítjuk – abszolút jogosan, teszem hozzá –, a maradékból nem nagyon futja másra, így a székelyföldi téli sportélet támogatására sem.
Így egyelőre a szervezett tehetségáramlás helyett maradnak az egyedi, ámbár hősies vállalkozók. Amilyen Miklós Edit vagy Szőcs Emőke.
