A frusztrációt nem is annyira a sikertelenség okozta, hanem éppen az 1934–1986 közötti időszak sikeressége. Két vb-döntő, egy 5. és egy 6. hely, Eb-bronzérem és 4. hely fémjelezte szereplésünket. Ha eltekintünk az 1950-es, kényszerű távolmaradástól, vb-ket illetően mindössze az 1970-es és 1974-tornáról hiányzott a magyar válogatott, ám a két verseny között részt vehetett az 1972-es Európa-bajnokságon – ami akkor a legjobb négy közé jutást jelentette. Efféle tartós sikereket követő hasonló mélyrepülésre nincs példa a futball történetében.
Világ- és Európa-bajnokságokon hazánkat is beleszámítva eddig 17 ország válogatottja jutott el a fináléig. A hagyományos futballnemzetek (Anglia, Argentína, Brazília, Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Uruguay) életében a második világháborút követően rendkívül ritkán fordult elő, hogy sorozatban több selejtezősorozatot is elbuktak. Brazília az eddigi összes vb-n részt vett, Argentína az 1954-es torna óta mindössze az 1970-es mexikói vb-ről hiányzott, Uruguay 1994-ről és 1998-ról ugyan lemaradt, de a 2010-es 4. hellyel ismét visszaküzdötte magát a legjobbak közé. Az európai csapatoknál Németország az etalon (mindössze az 1930-as és 1950-es vb-ről, valamint az első három Eb – 1960, 1964, 1968 – négyes döntőjéről hiányzott), Olaszország 1992-ben meglepetésre nem jutott ki az Eb-re, a francia futball pedig 1966 és 1978 között aludt „téli álmot”. Anglia furcsa mód 1970 és 1982 között hiányzott több mint egy évtizeden keresztül, amikor zsinórban hat szezonon át angol csapatok diadalmaskodtak a BEK-ben. Spanyolország 2008-as Eb-győzelméig elátkozottnak tűnt a nagy tornákon, 1966–1978 közötti hiányzásait követően azonban rendre kiugró eséllyel rajtolt a mindenkori világ- és Európa-bajnokságokon.
A vb- és Eb-finalisták második nagy csoportjába tartoznak a „későn ébredők”. Hollandia 1974 óta számít az elit tagjának (rögvest két vb-ezüsttel és egy Eb-bronzzal nyitott), előtte csupán az 1934-es és 1938-as vb-ken szerepelt, tehát 36 éven keresztül nem volt ott a nagy tornákon, igaz, nem számított hagyományos futballnemzetnek és a holland iskola fogalma is ismeretlen volt a totális futball hetvenes évekbeli színre lépéséig. Svédország két világbajnoki dobogós szereplését (1950, 1958) követően a hetvenes években mutatta meg magát újra.
A Szovjetunió a hatvanas években jelentkezett, vb-elődöntővel, Eb-győzelemmel és ezüstérmekkel, 1972–1982 közötti szunnyadását követően pedig a nagy tornák kétharmadán képviseltette magát (1994-től Oroszországként). A portugálok receptje sokáig furcsának tűnt: 1966-os berobbanásuk és vb-bronzérmük után legközelebb 1984-ben tűntek fel a színen egy Eb-bronzzal, majd végül 1996-tól tartósították helyüket az elitben. Dánia 1964-es Eb-4. helyét követően 1984 óta átlagosan három tornából kettőn megmérettetheti magát, az 1992-es Eb-t pedig Andersen-mesébe illően meg is nyerte. Csehszlovákia két vb-döntőjével és 1976-os Eb-győzelmével a legeredményesebb kelet-európai futballországnak számított, és a hagyományt Csehország is eredményesen vitte tovább 1996-os Eb-ezüstjével és 2004-es Eb-bronzával. Belgium 1972-es Eb-bronzát, majd 1980-as Eb-ezüsttel megünnepelt felemelkedését 2002 után követte nagy csend, tizenkét szűk esztendő után azonban az ország vb-6. hellyel tért vissza az élvonalba. A valaha volt tornagyőztesek közül Görögország története érdekes, hiszen 1994-es, első vb-részvételét megelőzően az országot számba véve legfeljebb a Puskás Ferenc edzette Panathinaikosz BEK-döntője érdemelt említést 1971-ből. A válogatott 2004 óta volt a seregszemlék rendszeres résztvevője: szerepléseit pedig mi mással nyithatta volna, mint a sportág történetének talán legnagyobb meglepetésének tekinthető Eb-arannyal. Hogy mi lesz a görög futball további sorsa, kiszámíthatatlan, a másfél évvel ezelőtt még vb-nyolcaddöntős együttes ugyanis a most zárult Eb-selejtezősorozatban mindössze egy, már tét nélküli meccsen tudott győzelmet aratni tíz mérkőzéséből, a zárófordulóban, épp ellenünk.
A „kimaradásra” tehát sokféle példát mutat a futballhistória, a magyar minta azonban ebben is különös és egyelőre nem talált követőre: több mint ötven év a nemzetközi élvonalban és annak közvetlen közelében, majd harminc év csönd. Ezért is szólt nagyot huszonötezer szurkoló kiáltása 2015. november 15-én az Üllői úton.