Csank a Nemzeti Sport szerint még mindig meghatározója a magyar labdarúgásnak, hiszen a másodosztályú Zalaegerszeg edzője, ezért közöltek is vele egy interjút a magyar labdarúgás helyzetéről. Csank János olyan edzői axiómák meghatározója, mint az „ilyen a futball” és a „kihagyott helyzetek megbosszulják magukat”. Derék, szorgalmas edző, a Váccal csodát tett 1994-ben, bajnok a Fradival is 2001-ben, szövetségi kapitányként pedig elért egy tisztes helytállást a Jugoszlávok ellen (mennyi is lett összesítésben 1:12?), de hogy úgy mondjam, nem vele kezdődik el a paradigmaváltás a magyar futballban.
A most következő idézetből világos, hogy miért:
„Évek óta mondom, hogy a magyar ember lehetőleg a magyar futballt szeresse, támogassa, népszerűsítse. Egyre kevesebb a néző a lelátókon, és ez még akkor is igaz, ha néhány pályán kozmetikázzák a nézőszámot. Erre mit látok? Budapesti kocsmákban vagy tudom is én hol, Arsenal és Barcelona-dresszbe öltözött honfitársaink kurjongatnak, éltetik az angol meg a katalán csapatot. Nem hiszem el, hogy a magyar ugyanúgy tud lelkesedni külföldi klubért, mint a sajátjáért.”
Azt értem, hogy építőipari vállalkozók vagy számlagyárosok, kisvárosok polgármesterei még bíznak Csankban, hogy majd két szerbből, három ugandaiból és a szponzor unokaöccséből összerakja a csapatot. Én nem annyira vagyok már oda ezért a sportért, viszont egy ültő helyemben meg tudtam nézni a Juve – Bayernt, majd felvételről az Arsenal-Barcát.
Abban Csanknak igaza van, hogy rajongani Messiért és Neymarért úgy, mint Lisztes Krisztiánért vagy Lipcsei Petiért, nem tudok, mert nem az enyéim. Nem magyarok. Nem tesók.
De nem is szeretnék olyan futball-bennszülöttként élni, aki nem ismeri a villanyt vagy a vezetékes ivóvizet, csupán a Csank-féle futballcivilizáció előtti állapotokat.