Csank János nagyságát mi sem jelzi jobban, hogy személyéhez anekdoták kötődnek. Amikor felhívom, és gratulálok a kerek évfordulóhoz, másnapra beszélek meg vele egy telefonrandevút. „De ugye nem lesz lesen?”, kérdezem, arra célozva, hogy a mesteredző szenvedélyes vadász. „Nem, majd visszalépek!” A szakmában közszájon forog a történet, hogy egyszer az egyik játékosa, Waltner Róbert mobiltelefonon felhívta, de Csank lepisszegte a vonal túlsó végéről: „Halkabban, lesen vagyok!” Erre Waltner állítólag így reagált: „Akkor lépjen vissza, mester!” Csank érti a tréfát, bár elárulja, hogy nem minden stimmel a sztoriban, például az, hogy nem Waltner, hanem Pinte Attila volt a telefonáló, amikor a bajuszos szakember 2001-ben a Ferencvárost irányította. „Amúgy tényleg lesen voltam…”, mosolyodik el.
Csank azonban nem vadászként, hanem futballedzőként alkotott maradandót. Először is azzal, hogy a Vácot 1992-ben és 1993-ban ezüst-, 1994-ben bajnoki aranyéremre vezette. „Hogy mi volt a titkunk? Hát nem a sok pénz. Anyagilag az NB I középmezőnyének az alján voltunk, sztárokat nem tudtunk igazolni, viszont minden poszton olyan futballistám játszott, aki bőven megütötte az élvonal szintjét. A csapat erőnléte kifogástalan volt, és valamennyien éhesek voltak a sikerre! Persze nemcsak a kondíciónkkal domináltunk, igazi totális futballt játszott a Vác. Szakmai téren is megelőztük akkor a magyar futballt, nem hátráltunk meg a gazdagabb fővárosiak elől. Kosztát az NB I egyik legjobb kapusának tartották, Nagy Tibi, Simon Anti, Répási spílernek számított. Remek volt az összhang a vezetőkkel, Iványi Károly elnökkel, László Attila technikai vezetővel, s az egyik szponzorunk, a Budapest Banktól az elnökségbe delegált Fogarasi Lajossal.”
Aztán az éhség csillapult, s a következő idényben az osztályozóig zuhant a csapat, Csank pedig Görögországba távozott. És hamarosan ott ült a világbajnoki pótselejtezőig jutó válogatott kispadján.
„A bajnoki cím után megbomlott az összhang, szerettem volna három, magyar szinten komoly labdarúgót igazolni. Az egyik Mracskó volt, a másik Csató, a harmadikra már nem emlékszem, de nem sikerült. Pedig kellettek volna a jó nemzetközi szerepléshez. Aztán eljött 1997, a pótselejtező a jugoszlávokkal. Természetesen a közvélemény csak az 1-12-es összesítéssel elbukott osztályozóra emlékszik, de el is kellett jutnunk odáig csoportunkból, ahol Norvégia mögött, Finnország, Svájc és Azerbajdzsán előtt második helyen végeztünk. Igen, ehhez kellett Moilanen öngólja a finnek ellen a 91. percben, de a futballban ez is benne van. Úgyhogy én inkább sikernek, semmint kudarcnak tartom 1997-et.”
Csank második bajnoki címét már tradicionális klubbal érte el, az FTC-vel, 2001-ben. „Visszahoztuk Szűcs Lajost és Hrutka Jánost a Bundesligából, velük megerősödtünk. Mindig más húzta a szekeret, Újpesten például Pinte vezérletével nyertünk. Ez az arany merőben más volt, mint a váci, az Üllői úton reflektorfényben voltam, százak jöttek ki a tréningekre, minden edzésen ott jegyzetelt négy-öt újságíró, míg Vácon szinte illegalitásban dolgozhattam. De mindkét siker édes volt.”
Manapság ismét Vácon dolgozik a mester, az utánpótlásnál.
„Ez már kevésbé csillogó háttérmunka, de mindig szerettem foglalkozni a fiatalokkal. Otthon, Ózdon pedig még ma is sokat futok és mountain bike-ozok. Mi tagadás, már nem vonz a reflektorfény. Jutott belőle elég az elmúlt harminc évben…”