Jó, jó, 1972-ben mindössze négy válogatott számára rendezték a belgiumi Eb-t, jövőre pedig hatszor annyinak Franciaországban, de ilyen apróságokon ne akadjunk fenn. Más megközelítésben, ki ne tudná, legutóbb 1986-ban, a mexikói vb-n jártunk világversenyen.
Bernd Storck, a magyar válogatott szövetségi kapitánya a történelmi távlatok és párhuzamok mellőzésével pusztán csak örömének adott hangot a meccs utáni sajtóértekezleten: „Minden várakozásom beigazolódott, hiszen nehéz mérkőzésre számítottam, önök is láthatták, hogy a feröeriek tudnak futballozni. Persze hogy támadni akartunk, de gyorsan kaptunk egy gólt, és ez megzavarta a csapatot. Mégsem voltam boldogtalan, amikor bevonultunk az öltözőbe. Nem, mert láttam az erőt a csapatban. A szünetben becseréltem Bödét és Némethet, tudtam, hogy kockáztatnom kell ahhoz, hogy győzzünk. Dániel két fantasztikus gólt szerzett, s ezzel most már megvan minimum a pótselejtező, ami a célkitűzés volt, de a csont nélküli továbbjutás sem elképzelhetetlen.”
Storcktól megkérdeztem, megkönnyebbült-e, amikor a 69. percben Schörgenhofer játékvezető nem ítélt tizenegyest Bartalsstovu lábának kihúzásáért. „Nem láttam semmiféle tizenegyest. Különben is, a futballban szerencse is kell a győzelemhez, az északírek ellen például óriási pechünk volt” – így a válasz.
Egyik kollégánk megdicsérte Storckot a remek cserékért – ezt hallva a tréner arcán széles mosoly ömlött el –, de aztán jött a kérdés második fele, hogy vajon miért nem Bödével és Németh Krisztiánnal kezdett. „Nálam nincsenek egyének, csak csapat van, nem is értem, miért lovagolunk ezen…” – kezdett kissé elszakadni a cérna a német szakembernél.
Ehhez képest Lars Olsen, a vendégek dán szakvezetője, az 1992-ben Európa-bajnok dán válogatott legendás csapatkapitánya maga volt a megtestesült korrektség, róla lehetett megmintázni az úriember szobrát. „Egy félidőn át kézben tartottuk a meccset, de aztán – amint számítottam is rá – nyomasztóvá vált a magyar fölény. A két jó csere, s főleg Böde káprázatos játéka döntötte el a mérkőzést. Megérdemelten vették át a vezetést a magyarok, őszintén szólva meglepett Böde beállása és játéka, erre nem számítottam. Hogy egy tizenegyest nem fújtak be nekünk? Nem láttam még tévén az esetet, ezért meg is kérdezem önöktől, az volt? Igen? Köszönöm szépen…”
Ezek után nem csoda, hogy vastapsot kapott a magyar újságíróktól. Nos, ha Olsen tapsot kapott, akkor Böde minimum lovas szobrot érdemel a Vérmezőn, de talán a Hősök terén. „Már kisgyerekként az volt a vágyam, hogy futballista legyek, és egy sorsdöntő mérkőzésen az én góljaimmal nyerjünk. Most sikerült. Elégtételt nem érzek, nem foglalkoztam azzal, hogy a románok és az északírek ellen nem voltam kerettag. Most kaptam behívót és lehetőséget, éltem vele. A Fradiban is mindig hoznak valakit a helyemre, aztán mégis játszom, és 11 góllal vezetem a góllövőlistát. A szünetben átálltunk más játékrendszerre, sok időt töltöttünk a tizenhatoson belül – szemben az első félidővel –, Storck azt kérte, játsszunk bátran, és úgy is játszottunk. A második gólomról annyit, hogyha kicsit gyengébben lövöm meg a labdát, akkor a kapusnak lett volna sansza, ezért aztán minden erőmet beleadtam. Már a meccs előtt magamon kívül voltam, amikor a közönség a nevemet kiabálta, ez óriási erőt adott, ezúton is megköszönöm nekik, mert csodálatos volt. Hogy van-e most boldogabb ember nálam Magyarországon? Nem tudom, az biztos, hogy velem madarat lehet fogatni. Talán aki a hét végén megnyerte a lottóötöst, az boldogabb… Azt kérdik, kezdek-e vasárnap Athénban? Nem én vagyok a szövetségi kapitány…” – mosolygott az est hőse.
Azt azért reméljük, hogy Bernd Storck sem ellensége önmagának…