– Szinte naponta havazik. Dunaújvárosban ez mennyire hátráltatja a munkát?
– Nem különösebben. Már január 3-án megkezdtük a felkészülést, nemcsak a felnőttcsapattal, hanem az utánpótlás-korosztályokkal is. Van egy műfüves pályánk, amelyen ugyan kora délutántól estig minden perc be van osztva, de edzés még nem maradt el. Az én gyerekkoromban eleve keményebbek voltak a telek, s hónapokon át hóban, fagyott salakos, homokos pályán edzettünk.
– Mai szemmel mennyire hatékonyan?
– Akkoriban labda nélkül sokkal többet futottunk, mint manapság, amit ma már elavult módszernek tartanak, mégsem mondanám, hogy haszontalan volt. S persze sokat játszottunk, nagy hóban a párharcoknak megnőtt a jelentőségük, ezt persze akkor nem így fogtuk fel. Technikai elemeket azonban kétségtelenül hónapokon át nem igazán lehetett gyakorolni.
„Nálam nehezebb gyerekkora kevés fiatalnak volt”
Fotó: Bach Máté
– Megsínylették ennek a hiányát?
– Nem gondolnám, mert kora tavasztól késő őszig sokkal, de sokkal többet fociztunk, mint a mai fiatalok. Ma egy edzés jellemzően másfél órán át tart, mi azon felül három-négy órát biztosan fociztunk, hétvégenként pedig egész nap.
– A mai fiatalok tehát reménytelen helyzetben vannak, esély sincs ledolgozni a lemaradást a nemzetközi porondon?
– Ezt azért nem mondanám. Ma is vannak olyan fiatalok, akik már edzés előtt egy órával megjelennek, s önállóan gyakorolnak, az iskolában mindennap van testnevelésóra, a kiegészítő sportoknak is van jelentőségük, sőt a modern futballban egyre nagyobb. Aki kellőképpen szorgalmas és alázatos, az ma is magasra juthat. Inkább az a gond, hogy a legtöbb gyerekből éppen ez a két tulajdonság hiányzik.
– Szokott mesélni a saját gyerekkoráról a fiataloknak okulásképpen?
– Igen, előfordul. S nem szoktam elhallgatni, hogy a kortársaim között akadt nálam gyorsabb, ügyesebb, mégis belőlem lett válogatott labdarúgó. Remélem, az elért eredményeim hitelt adnak a szavaimnak. S ritkán azt is el szoktam nekik mesélni, hogy nálam nehezebb gyerekkora kevés fiatalnak volt. Nyolcéves koromban elvesztettem az édesanyámat, tizenkét évesen pedig az édesapámat. Anyuról inkább csak emlékképeim maradtak, apu futballedző volt, nagyon sokat játszottunk együtt, ezért is fájt nagyon az elvesztése. Biztosan ettől váltam befelé fordulóvá, sőt sokan egyenesen azt mondanák, hogy mogorva, kedvetlen ember vagyok. Szerintem ez nem igaz, talán az orvosok tudnák megmondani, mi az igazság. De én sohasem éreztem, hogy orvosra lenne szükségem, még ha néhányan ezt másképp is gondolják…
– Hogyan lett az MTK játékosa?
– A Gyáli úton nőttem fel, senkit sem lepek meg vele, hogy gyerekként, miként tízből kilencen, én is a Fradinak drukkoltam. De ennél sokkal erősebb volt a játék iránti szenvedélyem. A grundon nemcsak Nyilasi, hanem például Fazekas gólját is „újrajátszottam”. Az sem volt életem vágya, hogy a Ferencváros játékosa legyek. Az egyik cimborám a népligeti szomszédba, az Építőkhöz csábított le, így kezdtem el ott focizni. Tizenkét évesen azért lettem az MTK futballistája, mert nevelőszülőkhöz kerültem Rákospalotára, onnan a Népliget nagyon messze, a Csömöri út viszont közel volt.
– Gyerekként ki volt a kedvence?
– Senkit sem tudnék megnevezni. Rám inkább a játék, az azt övező hangulat, miliő volt hatással, például hatalmas élmény volt, hogy a kettős rangadókon labdaszedőként a korszak legjobb labdarúgóit testközelből láthattam.
– A mai napig emlékezetes, hogy még pályafutása kezdetén a válogatottban a spanyolok ellen 1991-ben 4-2-re megnyert mérkőzésen két gólt is szerzett…
– Barátságos meccs volt, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani.
– Mindenki felkapná rá a fejét, ha ma megvernénk 4-2-re a spanyolokat. Utána jól, két győzelemmel és két döntetlennel indult az Európa-bajnoki selejtezősorozat, a végére mégis kifulladtunk. Fel tudja idézni, hogy miért?
– Nem nehéz, jobbak voltak az ellenfelek, az lett volna bravúr, ha kijutunk az Eb-re. Természetesen nem voltunk eleve esélytelenek, de a magyar csapatok az utolsó lépést valamiért sohasem képesek megtenni. S nem csak a futballban. Erre példa a kézilabda-vb. Ott álltunk a siker kapujában, a végére mégis összeroppantunk. Valamiért sem olyan hideg profizmussal, mint a skandinávok, sem olyan mindent elsöprő elszántsággal nem tudunk játszani, mint a délszlávok. Nem az én szakterületem, de ennek nem is sportszakmai, inkább társadalmi okai lehetnek.
– Az ötvenes és hatvanas években akkor miért tartoztunk a legjobbak közé?
– Akkoriban nálunk annyival többen és többet fociztak a gyerekek, fiatalok, hogy az még elég volt a nyugat-európaiak ellen. A hetvenes években aztán megváltozott a játék, amihez mi már nem tudtunk alkalmazkodni.
– A válogatottban a jugoszlávok elleni 1-7 alkalmával szerepelt utoljára. Szimbolikus volt a búcsú?
– 1990 és 1993 között voltam rendszeresen válogatott, 1995-ben pedig végképp kikerültem a keretből. Miután hazajöttem Belgiumból, az MTK-ban jól ment a játék, ezért Csank János visszahívott. 1997-ben már harminckét éves voltam, érthető, hogy mások kaptak lehetőséget.
– Az MTK akkoriban, a kilencvenes évek végén kiemelkedett a hazai mezőnyből. Mi hiányzott ahhoz, hogy a nemzetközi porondon is sikeres legyen?
– Egy-egy gól és némi szerencse. Kétszer is játszottunk a főtáblára jutásért a Bajnokok Ligájában. 1997-ben itthon 3-2-re vezettünk a Rosenborg ellen, amikor tönkrement a világítás. A másnapi újrajátszást elvesztettük 1-0-ra. 1999-ben a Croatia Zagreb ellen a a zágrábi 0-0 után itthon 1-0-nál kihagytunk egy ziccert, majd kaptunk egy gólt, s kiestünk 2-0-val. Mindkettő önmagában balszerencse, de a sorsolásunk is lehetett volna kedvezőbb. Mai fejjel azt mondom, játékosként talán többet is elérhettem volna, de azt gondolom, nincs okom szégyenkezni.
– Edzőként dolgozott az NB I-ben és U15-ös csapat mellett is. Inkább felnőtt-, vagy inkább utánpótlásedzőnek tartja magát?
– Nem kategorizálnám magam így. Az a fontos, hogy legyen értelmes cél. Természetesen én is szeretnék minél magasabb osztályban dolgozni, de nem vagyok az a típus, aki azt mondja, csak itt vagy ott hajlandó munkát vállalni.
– Dunaújvárosban most mi hajtja? A feljutás valószínűleg már elúszott az ősszel.
– A tíz pont hátrány soknak tűnik, de ahogy az ősszel a Szentlőrinc zsinórban tizenkét meccset megnyert, úgy nekünk is lehet jó sorozatunk. A keretben van továbbá öt-hat fiatal, akiket idővel szeretnénk beépíteni a csapatba. Az U17-esekkel pedig kimondott cél a feljutás. A munkámnak talán az a legfontosabb visszaigazolása, amikor tehetséges fiataloknak tudom az útját egyengetni. Több játékos került innen magasabb osztályba, sőt még külföldre is.
– Ma már teljesen megszokott, hogy az NB I-ben több külföldi edző is dolgozik. Ez sérti az ön és úgy általában a magyar edzők hiúságát?
– Nem vagyok hiú ember. Belgiumban játékosként volt szerencsém külföldi edzőkkel dolgozni. Olyanokkal is, akik később a legjobb csapatokat, az Anderlechtet, az FC Bruges-t vagy éppen a Standard Liège-t, sőt később a belga válogatottat is irányították, mégis azt mondom, szakmailag több magyar edző felkészültebb volt náluk. Az NB I-ben sincs ez másként. De természetesen azt is el kell ismerni, ha valaki számottevő eredményt ér el, mint tavaly Marko Nikolics a Videotonnal. Az persze megint más kérdés, hogy Magyarországon jelenleg két klubnál lehet komoly eredményt elérni, a Fradinál és a Vidinél, s mindkettőnek külföldi edzője van. A magyaroknak többnyire az marad, hogy küzdhetnek a benn maradásért. Nem vagyok irigy és ellenséges sem, de a külföldi edzőket másként ítélik meg, mint a magyarokat, velük szemben sokkal tovább tart a türelem. S persze a külföldiek egyvalamiben kétségkívül jobbak: magabiztosabbak, nagyobb az önbizalmuk. Ránk ez valahogy játékosként és edzőként sem jellemző.
