– Mondhatjuk, hogy ez volt élete meccse?
– Igen, ez így van. Még sohasem játszottam a szerbekhez hasonló szintű csapat ellen ennyire jól és eredményesen.
– Miért éppen most jött ki ennyire a lépés?
– Jól ment a korábbi meccseken is, de azokon Hanga Ádám és Vojvoda Dávid voltak a vezéregyéniségek, elsősorban az ő feladatuk volt a pontszerzés. A szerbek azonban nagyon felkészültek ellenük, ezért több helyem maradt, nekünk, többieknek kellett gyakrabban megcélozni a gyűrűt. Az olimpiai ezüstérmes Szerbia ellen a magyar válogatottnak nincs veszítenivalója, ezért nem idegeskedtünk, hanem játszottunk, és ne feledkezzünk meg Ferencz Csabáról sem, aki négy triplával járult hozzá a szoros eredményhez.
– Amikor nem sokkal a meccs vége előtt lecserélték, a kispadon ülők felállva tapsolták meg.
– Jó érzés volt, de ez a meccs, akárcsak az egész Európa-bajnokság, a csapat érdeme volt. Hatalmas akarat dolgozott bennünk, nagyon motiváltak voltunk, hiszen egyikünk sem játszott még ilyen tornán, a nyolc közé jutásért pedig főleg nem. Azt én is láttam, hogy a szerbek egyénileg remek kosarasok, előrébb tartanak, mint mi, de csapategységben a mezőny egyik válogatottja sem jobb nálunk.
– A felkészülés kezdetétől számítva két hónapot töltött együtt a keret. Mit jelentett ez az időszak az életében?
– Én messzebbre mennék vissza, hiszen már tavaly is azért dolgoztunk, hogy Kolozsváron a csoportmeccseken megálljuk a helyünket, és onnan elutazhassunk Isztambulba, a kieséses szakaszba. Tudtuk, hogy sokak szerint ez csak álom, ám mi hittünk benne, hittünk egymásban és magunkban. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a munkának, az Európa-bajnokság elmondhatatlanul nagy élmény volt, csak azt sajnálom, hogy számunkra véget ért. Minden pillanatát élveztem, különösen Kolozsváron, ahol az öt meccsen összesen több ezer magyar szurkoló előtt léphettünk pályára, és még a vereségek után sem pártoltak el tőlünk. Aztán Isztambulban egy tizenhétezres arénában játszhattunk a világ egyik legjobbja ellen, nehéz szavakba foglalni, milyen érzések töltöttek el mindannyiunkat ebben a másfél hétben. Hiányozni fog mindez, és hiányozni fognak a srácok is, nagyon jó barátok lettünk. Most megy mindenki haza a klubjába, és legközelebb már ellenfelekként találkozunk.
– Hogyan látja a válogatott jövőjét?
– Derűlátóan. Vannak nagyon tehetséges fiataljaink, akik velünk készültek, de az Eb-keretbe még nem fértek be, ők pótolhatják azokat az idősebbeket, akik várhatóan visszavonulnak a válogatottságtól. A novemberben kezdődő világbajnoki selejtezőkön ugyanilyen remek közösséget alkotunk majd, az Európa-bajnokság tapasztalataival és élményével gazdagabban játszhatunk, és akkor is mindent megteszünk a sikeres szereplésért. A kijutást nem ígérhetjük meg, de ezt igen.
– Ebben a másfél hétben országosan ismert sportoló lett. Felkészült a népszerűségre?
– Maradok olyan, mint voltam, az viszont nagyon jó, hogy felhívtuk a csapatra, illetve a sportágra a figyelmet. Magyarországon a labdarúgás az első, ez ellen fölösleges lenne harcolni, az viszont hasznos lehet a kosárlabdának, hogy az utóbbi másfél-két hétben nagy figyelmet kaptunk a médiától, összesen több millióan nézték a meccseinket.
– A nyáron jött vissza Olaszországból, és írt alá nevelőegyesületéhez, a Falcóhoz. Ki fogja elégíteni a magyar bajnokság?
– Persze. Már várom, hogy kis pihenés után megkezdjem a munkát Szombathelyen. Erős bajnokság lesz, komoly riválisokkal küzdünk meg a céljaink eléréséért. A Falco az előző idényben második lett, és most szeretnénk előrébb lépni, azaz aranyérmesek lenni. Ez számomra megfelelő kihívás.