Az a harmadik ötven méter az úszósport történetének legcsodálatosabb harmadik ötven métere volt. Ahogy Cseh Laci faképnél hagyta a száz méternél még vezető Chad Le Clost, ahogy egy testhossznyi előnyt szerzett, az egy végtelen hosszúságú pályafutás minden dicsőséges és keserves tapasztalatát összegző mestermunka volt.
Levegőért kapkodott a kazanyi uszoda publikuma, a televíziós kommentátor, a képernyő előtt körmét tövig rágó újságíró – s persze maga a hős, Cseh László is. Mert ez a fránya Chad – a mauritiusi apa és dél-afrikai anya amúgy zavarba ejtően rokonszenves, 23 éves fia, a 200 méter pillangó londoni olimpiai bajnoka – 180-nál úgy döntött, hogy visszatámad. Az utolsó négy tempóját levegővétel nélkül tette meg, és ahogy közeledett a fal, egyre csökkent a hátránya.
De a levegővételt Laci is kidobta a repertoárjából. És bár ha 203 méteres pillangóúszás a szám neve, akkor most aligha róla szólna ez az írás – csakhogy a kétszáz pillangó nem kétszázhárom méterig tart… Két tizedmásodperc megmaradt az előnyből, és Cseh László tíz év elteltével újból világbajnoki címet ünnepelhetett!
„Pedig néhány hónappal ezelőtt még azzal keresett meg Gyárfás Tamás, a szövetség elnöke, hogy legyek az utánpótlás szövetségi kapitánya. Ő is azt hitte, a harminc felé közeledve már nem sok spiritusz maradt bennem, de visszautasítottam az ajánlatot. Visszatértem gyerekkori edzőmhöz, Plagányi Zsolthoz, és belekezdtünk egy olyan kísérletbe, amelynek a végcélja az olimpiai aranyérem Rióban” – idézte fel a bajnok, hogyan is jutott el a visszavonulás elvetésétől a kazanyi dobogó tetejéig.
Ahol ugyan nem sírta el magát, de nagyon kevés választotta el tőle. Mint ahogy az újságírót is, akinek a lelki szemei előtt régmúlt események filmjei peregtek le. A tizenöt évvel ezelőtti első találkozás Lacikával és az őt mindenhová fuvarozó édesapjával, az öreg „Cselákkal”, kora zseniális hátúszójával. A papa fanatikus elszántsággal vitte edzésről edzésre fiacskáját a halászteleki otthonból, egészen a világhírnévig. Vagy a feledhetetlen pekingi napok, a három ezüstérem, mindhárom Európa-csúccsal!
Akkor talán Laci is úgy hitte, hogy a csillagok balszerencsés állása következtében – fénykora egybeesett a nagy Michael Phelps fénykorával – sohasem állhat fel az olimpiai dobogó tetejére.
„Nagyon örültem, hogy én értem el elsőnek a falat, mert már alig éreztem a karomat! Annyira hihetetlen, hogy annyi balsiker után ismét a világ tetején állok. Nem is lehet más célom, mint olimpiát nyerni Rióban!” Bizony, kimondta. Ez a visszafogott, már-már szégyenlős harmincas fiatalember élete első olimpiai aranyérméért utazik jövő nyáron Rióba, álmai beteljesülése felé.
Nos, Overdose álmai már sohasem teljesülnek be. De gazdájáé, Mikóczy Zoltáné és az alagi tréneré, Ribárszki Sándoré bizonyosan nem. A csodamén – merthogy volt nekünk valaha egy csodakancánk is, bizonyos Kincsem „személyében” – 2015. július 1-jén kólika következtében jobblétre szenderült.
Összetéveszthetetlenül magyaros sors volt az övé. Csillogó tehetség – pedig amolyan semmilyen kis lovacska volt, ahogy Ribárszki Sanyi, a tanítványát megkönnyező idomár felidézte –, büszkeség, öntudat jellemezte, amikor meghallotta a fényképezőgép kattanását, mindig „pózolt”, legendás elődjéhez, a hármaskorona-győztes Secretariathoz hasonlóan. Üstökösként robbant be a sportág élvonalába, a rövid távokon verhetetlennek számított, 2008 végén, három és fél éves korában a világranglista harmadik helyén állt. Úgy tűnt, nincs megállás a csúcsig.
Aztán jöttek a sérülések, a betegségek, talán menedzselési melléfogások is. Egy ország ismerte meg a fogalmat: savós patairha-gyulladás. S 2013. szeptember 1-jén, nyolcéves korában visszavonultatták. Jöhetett a kényelmes férfikor, a fedezőmén irigyelt szerepe.
Nem sokáig. Alig töltötte be a tízet, amikor ismét megbetegedett. És a kólika elvitte, nem volt mentség.
Alagon a mai napig legendákat mesélnek róla, s ha Ribárszki Sanyi belefog egy-egy „Dózi-történetbe” a zsokétanoda melletti Golyó presszóban, tátott szájjal hallgatja a közönség…