– Gondolom, nem nehéz kitalálnia, hogy amikor egy zuglói székhelyű szerkesztőségben dolgoztam, csütörtökönként hová mentünk ebédelni.
– Ha ezt nekem és így mondja, akkor tényleg könnyű kitalálni. A Csalogatóba, és azért csütörtökön, mert az a halnap, és ehettek finom halászlét.
– Nyert. Viszont nem ismerek senkit, aki így hívta volna, csak azt hallottam, hogy menjünk halászlét enni a Noskóhoz. A visszavonulása után rögtön ez volt az első vendéglátós próbálkozása?
– Nem, Óbudán a Fekete Medve nevű sörbárral kezdtem. Zámbó Sanyinak volt Zuglóban egy presszója, és ő szólt 1981-ben, hogy meg lehet pályázni a Csalogatót. Megpályáztam és megkaptam, de tíz éve már az unokaöcsém vezeti.
– Nem is gondolt arra, hogy marad a futballban és edzőként dolgozik?
– Eszembe sem jutott. Miután 1975-ben elküldtek Újpestről, három évet még lehúztam Budafokon, és akkor már csak civil pályára készültem. Egész egyszerűen elegem volt a sok kötöttségből, különösen a hosszú edzőtáborokból, amelyektől edzőként sem szabadultam volna meg. Megcsömörlöttem, ideje volt más után néznem. Persze a vendéglátás is sok munkával jár, de ott, ha becsuktam a boltot, mehettem, amerre akartam, szabad ember voltam.
Az egykori sziklakemény védőt nem nyűgözi le napjaink gólszegény futballja
Fotó: Mirkó István
– Ugorjunk vissza még messzebb az időben, egészen Mexikóig! Címvédőként esélyesként készültek az olimpiára?
– Én csak arra emlékszem, hogy Tatán edzőtáboroztunk, edzettünk délelőtt, edzettünk délután, este pedig a teremben kispályáztunk, és nagyon hosszú volt az a három hét. Amikor pedig már kint voltunk és Varga Zoltán lelépett, azt gondoltuk, aligha nyerünk aranyat, mert rá épült a támadójátékunk, a legfontosabb láncszem esett ki. Nagyon jól játszott a kinti edzőmeccseken, ő mozgatta a csatársort. Dühösek voltunk rá, amikor szó nélkül otthagyott minket.
– Ha már Varga Zoltán: bántotta, hogy Esterházy Péter révén így vonult be az irodalomba: „Amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt…”?
– Dehogy bántott, jót nevettem rajta! Varga Zoltán felbőrözött még kétezer védőt, nem csak engem. Ráadásul Péter erről úgy tudhatott, hogy az öccsével, Marcival együtt játszottam Budafokon, ahol az öltözőben elmeséltem ezt a történetet.
– Visszatérve Mexikóra, ha ennyire rosszak voltak az előjelek, hogyan sikerült mégis nyerni?
– Úgy, hogy közepesen futballoztunk, olykor csetlettünk-botlottunk, de mindig nagyot küzdöttünk. Így jutottunk túl olyan csapatokon, mint Ghána, Salvador, Guatemala vagy Japán. A döntőben pedig a bolgárok vezettek egy-nullra, amikor két játékosukat kiállították, ami nekünk nem jött rosszul, és nyertünk is négy-egyre.
– Mennyit ért önnek akkor és mennyit ér ma ez az olimpiai aranyérem?
– Ma többre értékelem, mint akkor tettem. Büszke vagyok rá, de a fiam még büszkébb arra, hogy az apja olimpiai bajnok. Különös értéket ad az is, hogy azóta a magyar csapat csak kétszer jutott ki olimpiára, és utoljára mi tudtuk megnyerni a tornát.
– Elcserélné ezt az aranyérmet egy világbajnoki részvételre?
– Kétségtelen, a futballban a világbajnokság a csúcsok csúcsa. Akkor elcseréltem volna, de ma már nem. Ettől független örökké fájó emlék számomra Marseille, ahol egy évvel az olimpiai győzelem után a csehszlovákok elleni harmadik meccsen kikaptunk, és elestünk a hetvenes vébétől. A kapitányunk, Sós Károly az NDK-ból hazatérve nem ismerte a játékosokat, ha Prágában jól cserél, nyerünk, és nem lett volna szükség Marseille-ra, ahova már leeresztve, az őszi idény után mentünk, nem tudtunk felpörögni, és el kell ismerni, a csehszlovákok azon a napon jobbak voltak.
– Akkoriban olyan csatárokkal szemben játszott itthon, mint például Albert Flórián, Varga Zoltán, Farkas János vagy Tichy Lajos. Ki ellen volt a legnehezebb?
– Ők mind zsenik voltak. Gondoljon bele, mi az Újpesttel olyan csapatok ellen játszottunk kupameccseket, mint a Bayern München vagy a Juventus, a Vasas Dél-Amerikában megnyerte a Hexagonal-tornát a Pelével felálló Santos előtt, a Fradi első lett a VVK-ban. Itthon és a nemzetközi porondon is volt kivel megküzdeni védőként, nemigen tudok választani egy legnehezebbet.
– Önről azt mondta mindegyik ellenfele, akivel beszéltem, hogy kutya kemény volt, talán a legkeményebb védő az egész magyar mezőnyben.
– Kemény, de nem durva, ami nagyon fontos különbség! Az Izzóban a kölyöktől a felnőttig csatár voltam, aztán Újpesten faragtak belőlem fedezetet, később pedig védőt. Érdekes, de jobb-bekket nem szerettem játszani, beállósban jobban éreztem magamat, ott nem szabott határt az oldalvonal.
– Jár az Újpest meccseire?
– A fiam óriási szurkoló, ő cipel ki a stadionba, ahol a VIP-szektorba kaptunk bérletet. Nem tudom, mit élvez azon, amit lát, szerintem siralmas. Ha mi tíz perc alatt nem rúgtunk gólt, a közönség már kiabálta, hogy menjünk dolgozni, most pedig az Újpest kilenc meccs alatt összesen nyolc gólig jut el. Tudom, megváltozott a világ, vele a futball is, de amit látok, nem tetszik. Mégis szívesen megyek ki, mert ott vannak a régi társak a szektorban. Jó látni őket, jó elmesélni a százszor elmesélt sztorikat, legalább örömünket lelhetjük mi is ott valamiben.
