Először az 1964–1965-ös kiírás fináléja szólította Milánóba Helenio Herrera Internazionaléját, a címvédőt (a házigazdát) és az 1961-es és 1962-es győztes, 1963-as vesztes döntős Benficát. Ha azt mondjuk, hogy hemzsegtek a csata magyar vonatkozásai, akkor nem túlzunk. A lisszaboniak edzője a temesrékasi születésű Schwartz Elek volt, aki nem sokkal korábban a holland válogatott szövetségi kapitányaként a magyar válogatottal is megmérkőzött, másfelől, ugye, a Benfica két BEK-diadalának kovácsát Guttmann Bélának hívták.
Ennél azonban cifrább az Inter magyar vonala. A nerazzurri elnökének, Angelo Morattinak a bizalmasa – klubmenedzseri minőségben – Solti Dezső volt, az európai futball leghírhedtebb machinátora. Solti Balmazújvárosban született Steinberger Dezső néven, s a háború után Olaszországban kötött ki. A hatvanas évek első felében Solti „gondozta” az Inter kupameccseinek játékvezetőit, többször Zsolt Istvánt és egyszer Vadas Györgyöt. Vadas fel is jelentette Soltit az UEFA-nál azzal, hogy meg akarta vesztegetni őt (annyi pénzt ajánlottak fel neki, ha elcsalja az 1966-os BEK-elődöntő visszavágóját az Inter javára a Real Madrid ellen, hogy öt Mercedest vehetett volna belőle…), de olyan jók voltak a milánói klub kapcsolatai, hogy elsimították az ügyet. Nem állítjuk, hogy az 1965-ös döntőben az Inter 1-0-s győzelmét Solti bundázta meg, de tény, hogy ugyanazon kiírás elődöntőjében a milánóiak liverpooli 3-1-es vereségük után odahaza 3-0-ra győztek úgy, hogy Corso közvetett szabadrúgásból egyből rúgott gólt, Peiro pedig kipöckölte Lawrence kapus kezéből a labdát, be a hálóba…
A második, az 1970-es milánói döntő is emlékezetes volt, az osztrák Ernst Happel dirigálta holland Feyenoord hosszabbításban 2-1-re legyőzte a három évvel korábbi BEK-győztest, a skót Celtic Glasgow-t. A 116. percben az a svéd Ove Kindvall szerezte a győztes gólt, aki három évvel később a Népstadionban, azon a tragikus magyar–svéden (3-3) is betalált Bicskei Bertalannak, és ez az 1974-es vb-re való kijutásunkat pecsételte meg.
A harmadik milánói fináléra már a fiatalabbak is emlékeznek: 2001. május 23-án a Bayern München, kispadján Ottmar Hitzfelddel 1-1-es rendes játékidő és hosszabbítás után tizenegyesekkel 5-4-re legyűrte Hector Cúper Valenciáját. Láttunk már jobb BL-döntőt, olyat azonban, amelyiken több tizenegyest rúgtak, aligha. Először Mendieta értékesítette a magáét, majd Schollét kifogta Canizares. Szünet után Effenberg egyenlített, ismét csak büntetőből. Befejezésül jött a tizenegyespárbaj, amelynek a végére Oliver Kahn tett pontot Pellegrino lövésének hárításával.
Csak remélhetjük, hogy a szombati döntő nem a büntetődömping miatt marad feledhetetlen.