A német Sepp Piontek az 1970-es évek végétől több mint egy évtizeden át dolgozott a dán labdarúgó-szövetség kapitányaként. Népszerűségét azzal alapozta meg, hogy kinevezése után öt héttel mindenki általános elképedésére dánul vezényelte a válogatott edzését. Ha bölcs előrelátással előre tanult, azért, ha bő egy hónap alatt gyorstalpalón képezte ki magát, akkor azért illethette különleges elismerés. Ami nem merült ki néhány kalapemelésben, hanem a játékosokhoz fűződő kapcsolataiban, a csapat kohéziójában és eredményeiben is látványosan visszatükröződött.
Mint ahogyan, csak éppen ellentétes előjellel, Valerij Melnyik és a VÁÉV kézilabdázói esetében. Az egykori szovjet katonatiszt némi szerepzavarban még 1991-ben is megszállóként viselkedett a veszprémi kispadon, ennek egyik jeleként egy szót sem volt hajlandó kibökni magyarul. Amikor aztán Münchenbe szerződése után Élesék az 1992-es KEK-döntőben a Milbertshofennel akadtak össze, mi, jelenlévők döbbenten észleltük, hogy Melnyik, bár kerékbe töri a nyelvet, érthető németséggel válaszol a helyi újságírók kérdéseire. Ez újabb ösztönzést adhatott ahhoz, hogy a veszprémiek, egykori trénerük iránti érzelmeiktől is vezetve, a hazai 24-14 után idegenben is 27-20-ra verték agyon ellenfelüket.
A közös nyelv elsajátításának vagy hiányának persze nem csupán lélektani, hanem sportszakmai következményei is lehetnek, vannak. Az edzőnek ugyanis éles helyzetekben, közvetlenül a meccs előtt, szünetben, a hajrában, döntetlen állásnál, időkérésnél félreérthetetlen utasításokat, információkat és érzéseket kell közölnie a játékosokkal, és mindez sokszor kétszeres nyelvi korlátba ütközik. Az egyik nem tudja pontosan kifejezni angolul, mit szeretne, a másik még ezt a „lebutított” változatot sem érti pontosan, az alkalmi tolmács pedig szűrőként nem azt ereszti át, amit kellene.
Bár utólag nem bizonyítható, de valószínű: ha tavaly áprilisban a Fehérvár KC–Esbjerg női kézilabda EHF-kupa elődöntő visszavágóján magyar tréner ül a hazai kispadon, a fehérváriak döntőbe jutnak. Ötven másodperccel a duda előtt, kétgólos összesített vezetésnél ugyanis elég lett volna valami olyasmit mondani, hogy „passzív jelzésig járassuk a labdát, utána pedig dobjuk ki a lelátó felső sorába, mert aki megpróbál gólt lőni, azt azonnal kirúgom”. Ám a dán Pal Oldrup Jensen ehelyett kicsit habogott, kicsit hadart angolul, a játékosai gyorsan bakiztak, kaptak egy gólt, majd 59.56-nál ziccert rontottak – az elméleti hiba az volt, hogy egyáltalán elvállalták –, és az ellenfél még négy másodperc alatt indított, gólt lőtt, és továbbjutott.
Maradva a kézilabdánál, a probléma azért is élő, mert négy kiemelkedő klubunkból három külföldi mestert foglalkoztat. Ambros Martín, a Győri Audi ETO trénere ideérkezése után bőszen tanulni kezdte a nyelvünket, és üdítő volt hallani a minap, amint magyarul nyilatkozik. Még akkor is, ha egyes mondatainak egyelőre inkább – a szokásos klisével szólva – a küzdő jellege domborodott ki. De a lélektani határt ezzel átlépte: nem a spanyol edzőnek van magyar csapata, hanem a magyar csapatnak spanyol edzője.