– Megy még a cselezés?
– Igen, de az idősebbeket könnyebben cselezem ki, mint a fiatalokat, amikor a barátokkal focizunk. Ráadásul csak idősebb fejjel döbbentem rá, hogy jó erőnlét nélkül mit sem ér a technikai tudás, ha a fizikai állapotom gyenge, hasra esem a labdában cselezés közben, de szerencsére sikerül jól karban tartani magamat.
– Hol és honnan ragadt önre ez a készség?
– Amikor gyerekként a Vasasba kerültem, szervezett keretek között is nagyon sokat játszottunk kis helyen, ez segített fejleszteni azt a képességet, amellyel megszülettem. Ráadásul próbáltam mindig élvezni is a játékot, márpedig annál nagyobb élvezet szerintem nincs a futballban, mint hogy egy szép csel után lősz gólt. Bár akkor gólt nem szereztem, életem meccsét hetvenöt decemberében Barcelonában játszottam a Johan Cruyff-féle Barca ellen, sorra sikerült kicseleznem a védőket, Neeskens például évek múlva a nevemet említve nyilatkozott arról a mérkőzésről. Vitatott körülmények között kaptunk ki három egyre, de például a szögletarány tizenkettő-null volt a javunkra.
– Miért éppen a Vasast választotta gyerekként?
– Már néztem a hatvanhatos világbajnokságot, és a magyar válogatottból Mészöly Kálmán és Farkas János teljesítménye ragadott meg, ők vonzottak a Vasashoz. A következő év tavaszán a kezembe akadt egy Magyar Nemzet, és olvastam, Angyalföldön toborzót tartanak. Tizenegy éves voltam, és az édesapám elvitt Epölről, a Komáromhoz közeli kis faluból. Több száz gyerek közül választottak ki engem is a három napig tartó toborzón, és attól fogva hetente négyszer hajnalban kelve buszoztam Budapestre az edzésekre és a meccsekre. Nagyon elszánt voltam, mert korábban, úgy nyolcévesen azt mondtam magamnak, hogy futballista akarok lenni és doktor. A faluban az állatorvos és az orvos számított az értelmiség csúcsának, és végül mindkét kívánságom megvalósult, persze akkor még nem tudtam, hogy a jogászoknak is jár a doktori cím…
– Mikor jutott el a felnőttcsapatba?
– Korán, már tizennyolc évesen ott játszhattam, 1974 tavaszán debütáltam, és tizenkét éven át stabil tagja voltam a Vasasnak. Csodálatos időszak volt, remek játékosokkal és remek játékosok ellen futballozhattam, a bajnokságot, a Magyar Kupát és az akkor nagyon rangos Közép-európai Kupát is beleértve tucatnyi érmet nyertünk, köztük aranyakat is. Büszkék lehetünk arra az időszakra, mégis azt mondom, abban a Vasasban több volt, csak a töredékét értük el, mint amit elérhettünk volna.
– Pedig a Vasas a párt kedvenc csapata volt…
– Felháborít, amikor ezt hallom, de tudom, ez él a köztudatban. A belügy és a Honvédelmi Minisztérium hátterével az Újpest és a Honvéd lehetőségei jóval nagyobbak voltak, de Fradiban játszani is nagyobb előnyt jelentett, mint a Vasasban.
– Fájlalja, hogy a tizenkét évbe csak öt válogatottság fért bele?
– Igen. Már tizenkilenc évesen beválogattak, két világbajnoki keretben is ott voltam, de egyik vb-n sem léphettem pályára. Furcsa, de a szurkolók zöme azt hiszi, hogy legalább húsz-harmincszoros válogatott vagyok, és egyébként ennyit szerintem meg is érdemeltem volna.
– Korán, már huszonnyolc évesen, 1986-ban visszavonult. Miért?
– Több oka volt. Hat évvel korábban edzői diplomát szereztem, és nyolcvanhatra elvégeztem a jogi egyetemet is. Egyébként ki tudja, ha csak a futballra figyelek, talán többször lehettem volna válogatott is, de én tanulni is akartam, és ebben az edzőim cseppet sem akadályoztak. Kínáltak egy kecsegtető ausztráliai szerződést, és nehéz döntés előtt álltunk a feleségemmel, mert akkor vártuk a lányomat is. Végül nemet mondtam, a lányom itt született meg, én pedig belevágtam a jogi pályafutásomba.
– Ügyvédként is jól ment, illetve megy a cselezés?
– Komolyan válaszolok: a szakma egy részét az egyetemen tanultam meg, de sokat számított az is, amit a futball adott: a gyors reagálás, a helyzetfelismerés képessége. Jogászként is látni kell a pályán, előre gondolkodni, és tudatosan igyekeztem ügyvédként nem elkövetni azokat a hibákat, amelyeket labdarúgóként elkövettem. Idetartozik a precizitás, az, hogy csak kemény munkával lehet komoly eredményeket elérni, esetemben ügyeket nyerni, azaz a villogást meg kell alapozni.
– A futballt és a jogászi munkát tudatosan hozta össze egymással?
– Ehhez az kellett, hogy a nyolcvanas évek végén elkezdtek megalakulni az olyan egyesületek, mint például az edzőké vagy éppen a liga, amihez szükség volt jogi segítségre. Emellett egyre markánsabban vetődött fel a játékosok érdekvédelmének az igénye, ezért alapítottuk meg a Hivatásos Labdarúgók Kamaráját, tehát így találkozott egymással az én életemben ez a két világ.
– Ha arra gondolunk, hogy a kilencvenes és a kétezres években a futballisták mennyire kiszolgáltatottak voltak a nekik folyamatosan tartozó kluboknak, sikeresnek nevezhető az érdekvédelem?
– Én az ilyen ügyekkel már csak esetenként és ügyvédként foglalkoztam. Később pedig arra a gondra kezdtünk megoldást találni, hogy miként segíthetjük a pályafutásukon már túljutott labdarúgókat, akiknek az életük nehézzé válik a visszavonulás után. Bár az MLSZ Focisegély Alapítványa orvosol ezekből valamennyit, ám ez nem csupán anyagi kérdés. Lehet, hogy valaki játékosként sokat keres, de ha nem talál magának értelmes és hasznos időtöltést, az a pénz előbb vagy utóbb elfogy, legalábbis a túlnyomó többség esetében.
– Az MLSZ-ben és a FIFA-ban milyen ügyekkel foglalkozik, illetve foglalkozott?
– Ez sokkal szerteágazóbb, mint hinné. Nem pusztán sportügyeket kell megoldani, terítékre kerülnek például a médiával kapcsolatos vagy éppen a személyiségi jogok, ráadásul az MLSZ különböző szabályzatait összhangba kell hozni az Európai Unió jogrendszerével, a magyar törvényekkel, a FIFA és az UEFA szabályaival, szóval több ez, mint érdekes ügyek felemlegetése. De, ha már ügyek! Szerencsére itthon nagyon kevés futballal kapcsolatos jogi döntés éri el a nyilvánosság érdeklődésének a küszöbét, holott egy-két évtizeddel ezelőtt egymást követték a nagy port felvert ügyek. Ez azt jelenti, hogy a rendszer megyei és országos szinten is jól működik, és én ezt nagy sikerként értékelem.
– A Vasashoz mennyire kötődik még?
– 1967 májusában gyerekként játszottam az első, 2012 májusában pedig öregfiúként az utolsó meccsemet a klubban – csoda, hogy a kötődésem szoros és múlhatatlan?
– Akkor mostanában nem teheti boldoggá a csapat szereplése.
– Tényleg szomorú, hogy az új stadionban másodosztályúként játszik majd a csapat, nekem egy éve, a kiesés veszélyének az érzésekor is ez járt a fejemben. Ugyanakkor az is az eszembe jut, hogy tizenöt éve gyakorlatilag megszűnt a csapat, tehát örülök, hogy mégis létezik… Ott vagyok a hazai meccseken, és nagyon szeretném, hogy ha az idén nem is sikerül, jövőre a Vasas újra ott legyen az élvonalban. És még valami. Hetvennégytől nyolcvanhatig a kettős meccsek a labdarúgás ünnepei voltak a Népstadionban. Nálunk, a faluban annak idején az éjféli misére az is eljött, aki év közben nem járt templomba, és így voltak ezzel a szurkolók is a futballban. Csodás hangulatban zajlottak le a meccsek, remélem, egyszer még tanúja lehetek ilyennek.
– Hajlamos a nosztalgiára?
– Talán igen, azt viszont nem ezért mondom, hogy szerintem ma a sportág válságban van. Lionel Messi és Cristiano Ronaldo kiemelkedik a klasszisok átlagából, de a mi korunkban sokkal többen nőttek ki a többiek közül. Csak néhány csapatról szól a játék Európában, a pénz határoz meg mindent, és ez nem jó. Nekem az a futball, ahogy például Afrikában egy háborúban fogyatékossá vált vagy beteg, szegény gyerek önfeledten játszik, a labda elfeledteti vele minden baját, és béke veszi körül. Erről manapság fájdalmasan kevés szó esik.