Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Lehülyézték a kollégámat, a barátomat. Hülyének nevezték azért a tevékenységéért, amit a Magyar Idők hasábjain folytat kitartó szívóssággal.
Ez még persze nem lenne baj, ezt gyakorlatilag már megszoktuk. A baj az, hogy egy olyan ember sajnálta le Szakács Árpádot, akire felnézek, akinek dalszövegeit kívülről fújom, könyveit, filmjeit újra és újra elolvasom, megnézem, amikor csak tudom. Ráadásul a 24.hu ellenzéki propagandahonlapon megjelent interjúban süllyedt le a kérdező szintjére kedvenc íróm, ami azért különösen fájdalmas, mert szívesen fogadtuk volna véleményét abban a lapban, ahol őt a vélt sérelem érte.
Bár azt, amit gúnyosan kifiguráznak Jankovics Márton Orbán-fóbiás propagandista vezényletével, még vélt sérelemnek is csak erős túlzással lehet nevezni. Akkor viszont felmerül a kérdés: Miért nézi Bereményi Géza hülyének Szakács Árpádot?
Sajnos a válasz borzalmas. Az még beleillik a hazánkban megszokott csúsztatások-ferdítések világába, hogy az újságíró azt a kérdést bírja kipréselni csikorgó fogainak kerítésén, nem érzi-e a neves író úgy, hogy meg kellene szólalni, amikor harci zászlóra tűzik a nevét. A válaszért viszont én kérek elnézést, de muszáj leírnom, hogy olvasóink értsék felháborodással vegyes elkeseredettségemet.
„De hát, aki ezt állította, az szemlátomást egy nagyon hülye ember. Láttam a fényképét. Mit cáfoljak rajta?”
Vagyis Bereményi nem olvasta Szakács írását, de arcmását azért megkereste, és ez elég is volt neki. Idézzük hát fel, hogyan is került az egyébként nem általunk meghirdetett kultúrharc nemlétező zászlajára a kiváló író és botcsinálta viselkedéselemző. Szerzőnk Prőhle Gergellyel folytatott vitájának egyik állomásán kikérte magának, hogy vitapartnere azt feltételezze róla, ízlése megrekedt a Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cecile háromszögben.
Így fogalmazott: „Akkor az ízlésbéli konzervativizmus vádját kikérve magamnak, hadd szerencséltessem megint egy listával Prőhle Gergelyt. Arról mondjon valamit, itt és most, a jelenben mit tett az alternatív értékalapú kánon építéséért, helyzetbe hozataláért?
Itt van tehát az élő klasszikusaink között például Bereményi Géza, …”
És sorolt még két tucat nevet. Ez tehát az ősbűn. Élő klasszikusnak neveztünk egy élő klasszikust. Ha ezért hülyék vagyunk, büszkén vállaljuk. De akkor – stílszerű maradva – azt a firkászt, aki bevitte ebbe a mocsárba Bereményi Gézát, én szeretném gazembernek nevezni!
