Mai magyar zeneszerző művéből adtak valamelyik este a rádióban. Én egy kicsit késve, valamikor a darab közepén kapcsoltam be a készüléket, de akkor sem találtam meg mindjárt a vágyott csatornát. Tekergettem összevissza a gombot, de csak mindenféle robaj meg csörömpölés hallatszott kifelé, mint amikor az üvegvisszaváltó raktárában a tolató villanytargonca fölborítja a kólásrekeszeket.
Talán még most is ott babrálnám az állomáskereső gombot, ha közben rám nem szól az asszony, hogy álljak már le, hiszen réges-rég a keresett csatornán vagyok, ha nem venném észre.És tényleg így volt, mert nemsokára mondta is a szpíker, hogy itt az ilyen és ilyen rádió, a nyitányt hallottuk ennek és ennek a kortárs zeneszerzőnek a darabjából, hamarosan folytatjuk. És tényleg folytatták.
Innét kezdve valami vízzubogásféle hang jött ki a készülékből, amit csak néha-néha tört meg egy hosszabb meg egy rövidebb gurgulázó sikoly valahonnét a sztratoszférából. A felvonás végén meg persze visszajött a nyitányban már hallott alapmotívum, a figyelmetlen targoncakezelő a rekeszekkel.
Ültünk az asszonnyal a készülék előtt, ő rémülten belém kapaszkodott, ahogyan csak az asszonyok tudnak férjükbe kapaszkodni szőnyegbombázás vagy természeti katasztrófa idején. Akkor én gyengéden magamhoz szorítottam, és mert mondanom is kellett valamit, hát azt mondtam: Nyugi, mindjárt vége! De még messze nem volt vége (egész estét betöltő darabot írt a kortárs zeneszerző), így azt is hozzátettem: az igazi zenének mindig híven kell tükröznie a kort, melyben íródott. És most ugye zűrös kort írunk…
Aztán még hosszan szorítottuk egymást, reménykedve egy szebb, boldogabb világban.
