Ünnepnap a mai, még akkor is, ha annak külsőségeivel (beszédek, megemlékezések stb.) nemigen, alig vagy egyáltalán nem találkozunk – immár huszonhét évre a „kezdettől”. 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot az utolsó megszálló katona – ha ez nem ünnep, akkor mi az?
Az 1956-os szabadságharc 16 pontos követelése így kezdődött: „Vonják ki a szovjet csapatokat!” Százaknak kellett bitón végezniük, tízezrekre börtön várt, kétszázezren elhagyták a hazát, mire ez – harmincöt évvel később! – megtörténhetett. „Ruszkik, haza!”
Negyvennégy őszén jöttek lánctalpon, győztes megszállóként. Pár évig „hivatalosan” maradtak, utána meg „csak úgy”, az erősebb jogán. Előbb hatalomba ültették a Moszkvában előnevelt magyar elvtársakat, majd ’56 véres őszét követően visszasegítették őket újra oda.
Egy évvel a forradalom leverése után Nyikita Hruscsov pártfőtitkár felajánlotta a munkás–paraszt bábkormánynak, kivonja csapatait, ám Kádár kérlelte: Maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, elférnek minálunk! És ők maradtak. Kádár komfortérzetéhez hozzátartoztak a szovjet szuronyok. Újabb harmincnégy évre eladta a hazát.
Ott voltam azon az emlékezetes délutánon a záhonyi Tisza-hídnál. Százan-százötvenen lehettünk összesen, beleértve hivatalosságot, sajtót, helybelieket. (Nem is értettem igazán – ma sem értem –, hol voltak ezen a nagy napon a többiek, az ország, a nemzet… Talán hinni sem merték, hogy ez megtörténhet?
Vagy a négy évtizedes kommunizmus ennyire kilúgozta a fejeket? Azóta sem tudom…) „Viktor Silov altábornagy fekete Volgája 1991. június 19-én 15 óra egy perckor Záhonyt elhagyva áthajt a Tisza-hídon. Ő volt az utolsó idegen katona magyar földön” – tudósítottam a másnapi Pesti Hírlapot.
Nem szégyellem, könnyek maszatolták össze a jegyzeteimet.
