Mosonmagyaróváron 1956 óta gyásznap a mai. Azon az október 26-i reggelen zászlót lengető, a Himnuszt éneklő helyiek százai vonultak a város határőrlaktanyája elé azt követelve, vegyék le a homlokzatról a vörös csillagot. Dudás István laktanyaparancsnok azonban nem állt szóba velük, figyelmeztetés nélkül géppuskákkal belelövetett a tömegbe, majd a katonák kézigránátokat dobtak a sebesült menekülők közé. Rengetegen, köztük asszonyok, gyermekek maradtak az utcaköveken, sokuk kezében még ott volt zászló…
(A másnapi megyei lap 60 halottról adott hírt, a temetésről beszámoló Daily Mail riportere 85-ről írt, az ügyész 104-ről beszélt.) „Talán másfél percig tartott egy sorozat – emlékezett az egyik szemtanú –, ennyi idő alatt fut végig egy töltényszalag. Aki túlélte az elsőt, az menekülés közben a hátába kapta a következőt.”
A vérfürdőt levezénylő parancsnok ezután, katonáit hátrahagyva a közeli határon át Csehszlovákiába menekült… Leírhatatlan sokk követte a vérengzést. A laktanyába órákkal később beözönlő, feldúlt emberek az egyik tisztet még a helyszínen meglincselték, rémült társa kivetette magát az emeleti ablakon. Egy harmadikra másnap talált rá a felbőszült tömeg, őt a nyílt utcán fölakasztották.
A folytatás? A hatalomra kerülő Kádár-rezsim valódi arcát mutatta. Előléptette és kitüntette a „néphatalom mellett bátran kiálló” Dudás Istvánt. (Az áldozatok és az életben maradt felvonulók a „felheccelt huligánok” minősítést kapták a szocialista történetírástól.) Dudás, akárcsak cimborái, a rendszerváltás utáni sortűzpereket is megúszta, haja szála sem görbült. Mosolygós ábrázattal, kiemelt nyugdíjjal, ágyban, párnák közt távozott.
A múltat végképp eltörölni? Kérdezzük meg erről azt a túlélőt, aki ma virágot visz a Gyász téri Golgota-szoborhoz.