A kalendáriumcsinálóktól csak egy napot kaptak halottaink, de ez csak a felszín, a valóság más. Ők az év minden napján itt vannak velünk. Emlékeikből a jót ápoljuk, a kevésbé jóra feloldozást keresünk. Az örökké szépek már félretettek minden földi haragot, viszályt, testi-lelki háborúskodást. Odalent szelíddé lesz minden.
Mi, a parcellák között bolyongó itt maradottak ilyenkor ébredünk rá, mennyire röpke a lét. Futó kaland, alig több. Szerepünk fájón kevés a földi színpadon – jól, rosszul, sikerrel vagy csapnivalón alakítunk, azt is zord, kimért időhatárok között. A kántor is így énekel: „Látjátok, testvérek, ennyi az élet…” Ennyi.
Akinek a hantjánál majd letesszük a virágot, biztosan ránk mosolyodik, belőlünk meg elősimul az a legeslegszebb pillanat, amit ő ránk hagyott. Így van ez megírva. Ha benőtte is a hantot vadszőlő, borostyán, alatta ott az emlékezet. A temetőben az ember mindig keresgél valamit. Hol a dolgok elejét, hol a legvégét. Legfőképpen talán azt a pontot, ami a kettőt összeköti. Eltávozott szeretteink sorsához hozzáillesztjük a sajátunkét. Ahogyan szaladnak az évek, az emlékek kicsit történelemmé lesznek.
Még pár szép napot mond a meteorológia, aztán jön a bús, ködös, bőr alá bújós igazi november. Milyen mély ilyenkor a lélek! Miért van, hogy örökké titkoljuk ezt a másik elől? Miért szemérmes az ember az érzelmeivel? Temetői édesbús séta kell ahhoz, hogy egy korán sötétedő, őszi napon előjöjjön belőlünk az eltitkolt önmagunk? Különös.
Az égő mécsesek este a legszebbek, életre keltik a temetőt. Mondják, ilyenkor, ha pillantásra is, feljönnek a sírboltok lakói…
Jókai Mór hantja fölött a felirat így kezdődik: „Ami bennem lélek, veletek megy…” Milyen igaz. Míg ballagsz kifelé a temetőkertből, érzed is, mintha valaki lépdelne melletted.