Ha viselnék kalapot, most föltétlenül megemelném a tatai városvezetés előtt, amely – elsőként idehaza – sarkára állt, és megtiltotta a településen az elmeháborodott szilveszteri durrogtatást. No, végre!
Sosem tudtam megérteni ennek a bárgyú időtöltésnek az értelmét – már ha van neki olyanja. Jön egy vigyorgó ember, és infantilis hevülettel az ábrázatán elhajít, magasba lő egy füstölgő valamit, s mindez valami végtelen gyönyörűséggel tölti el. (Persze van, aki csak bosszantani akarja a környezetét. Azon örvendezik, hogy a másikra ráhozza a frászt.) Teszi mindezt egy zavaros, megbomlott világban, ahol az ember éppen békére, hárfafutamokra vágyna… Szankció? Bírság? Semmit sem számít. Beszélhet neki az Atyaúristen, rimánkodhat bárki, hiába. Amint teheti, máris megveszi a sóvárgott pukkancsot, s már rohan, hogy mielőbb meggyújthassa, fellőhesse, a másik orra elé dobhassa. A pszichológus azt mondja, kisebbségi érzésben szenved a páciens. Ha pukkanthat, nagynak érzi magát. Ábrázata ilyenkor kisimul. Megkönnyebbül, mint az árnyékszékre bukkant rászoruló.
Mi viszont olvassuk a másnapi kórházi híreket: sebesültek, csonka végtagok, lakástüzek… Én a zajtól halálra rémült kutyákat sajnálom a legjobban. Ők a legnagyobb áldozatok, nekik sosem boldog a szilveszter és az újév napja. Ezrével menekülnek világgá – reggelre már csak a kidőlt kerítések és az elszakított láncok emlékeztetnek rájuk. Elvadult ünneplők ártatlan áldozatai ők. Szerencsésebbje másnap valamelyik menhelyen reszket, zömük idegen vidéken kóborolva keresi a visszautat, egyre halványabb eséllyel. Mások vérbe fagyva utak szélén, árokparton végzik. Odáig „civilizálódott” az ünneplő ember, hogy leghűbb társát zavarja világgá.
Ha reménytelen is, őket kérem most a költővel: „Csendesebben vigadjanak!”
