Ma van az öregek napja, hivatalosabban: az idősek világnapja. Boldog, aki érintettként megélheti – bár nem mindegyikük érzi így. Sokak bánata, hogy vele már senki sem akar beszélgetni, senki sem szólítja meg. Vagy ha mégis, a válaszára már senki sem kíváncsi.
A szárnyszegett öregek sorsánál nincs szívszorítóbb. A mai öregemberrel nincs beszélő viszonyban az aktív világ, jobb híján csak egymással beszélgetnek a bérház gangján, a piacon, a háziorvosi váróban. És ez szomorú.
Mondják, régen jobb volt öregnek lenni. Amikor még beszélgettek egymással a generációk. Amikor az öregember még fontosnak érezhette magát. Nem megszánni – elbeszélgetni kellene a magukra maradt Rózsika nénikkel, Pista bácsikkal. Rájuk nyitni az ajtót, beköszönni hozzájuk: hogy tetszik lenni? És meghallgatni őket.
A legkiválóbb orvosnál is többet segít, aki szót vált velük. Hogy érezzék, továbbra is számolnak velük, fontos részei ennek a kacifántos világnak, megkerülhetetlenek. Sőt, csak velük együtt kerek a világ.
Ha a vidéket járom, öregebb falvakban mindig megakad a szemem a házak előtti kispadokon. Azokon az embereken, akik a padon ülnek, beszélgetnek, pipáznak, a világról merengenek. Nézem a mosolygós-ráncos, botjára könyöklő idős bácsit, ahogy összeköszön a háza előtt eltekerő biciklistával, a bolt felől érkező asszonnyal, a szomszéddal.
Nézem, ahogy bólogatva, egyetértőn megtárgyalnak valami időszerű apróságot. Beszélgetnek és – meghallgatják egymást. A lélek szervize a kispad. Egy hely, ahol meghallgat valaki. Hinnéd-e, hogy az öregkor boldogságához ilyen apróságokon át visz az út?
Móra Ferenc írja valahol: az ember akkor öregszik meg, amikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amin valamikor a fogát csikorgatta. Ha megéred – megérted te is.