Aki észrevette, sűrűn citálom egyik kedvencemet, a kárpátaljai öregembert. Azt a szegény páriát, akit azért hívatnak be a községi elöljáróságra, mondaná meg, miért csavarog annyit a világban. Merthogy hosszú élete során öt országnak is volt már állampolgára: Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyarország, Szovjetunió, Ukrajna, milyen dolog az ilyen… – Én világcsavargó? – kérdez vissza az öreg. – Hiszen ki sem tettem a lábam a faluból! Maguk tologatják ide-oda a határokat, én csak kapaszkodom a templomtoronyba. Maradtam, ahol voltam, aki voltam – feleli, és kihúzza magát.
Közel áll hozzám a történet. Egy kiszolgáltatott, büszke öregember áll a strázsán, az ódon templomtoronynál – ez az ő talppontja, innét tájolja be a nagyvilágot, itt érzi otthon magát. Nem kívánkozik onnan sehová. Világcsavargó lenne? Dehogy! Csak hisz valamiben.
Valahogy én is így vagyok a magam szerkesztőségi „csavargásaival”: Magyar Hírlap, Pesti Hírlap, Új Magyarország, Napi Magyarország, Magyar Nemzet, Magyar Idők… Kicsit én is ez a „világcsavargó” kárpátaljai öregember vagyok, én sem hagytam még el az őrhelyemet. Ha szédelgőnek neveznek, én is el szoktam mesélni, ki se tettem a lábam a „falumból”, én is kapaszkodtam a „templomtornyomba”. Nem mentem sehová, csak a határok – a csalfa újságnevek – változtak meg az idők során. A templom ugyanaz maradt, csupán a tér neve, ahol áll, az változott ebben a fékeveszett, megbolydult világban.
Nos a templomtér holnaptól visszakapja a nevét – Magyar Nemzet –, de marad minden a régiben. A Tollhegyen rovat továbbra is „pacásan” tudósítja majd az olvasót arról, szerzője hogyan látja a világot a klaviatúra mellől. (A cikkíró itt kicsit elérzékenyül, ki is rakja a pontot.)