Torkig a napi politika mínuszos híreivel, bulvármocskával, aki teheti, menekülőre veszi. Így vagyok most én is. A kert végében bogarászom, lombot gyűjtök, vakondnyomokat javítgatok, létrát, vödröket cipelek a sufniba. Lakatot teszek a kerti világra.
Nincs ennél fölemelőbb szöszmötölés november derekán. A kutya persze fáradhatatlanul a nyomomban, bár nemigen érti, honnan ez a lelkesedés ebben a rozsdás, szomorú időben. De hát mit tudhat ő az ember politikaiszonyáról…
Este tüzet raktunk a tyúkól mögötti kerítésnél. A tűzcsinálás mifelénk a kerti munka rituális szelete, más tevékenységhez nem hasonlítható. Mikor végre megállapodnak az egymásba folyó lángnyelvek, fölhagyunk mindennel, csak állunk, megbabonázva nézzük a tüzet.
Különös állapot. Mondják, az ember a reményt kutatja ilyenkor a lángokban. Míg ropog a tűz, átkarolod az asszony vállát, a lábad előtt kuporgó pulival hármasban bámulod a fényt, számolod a szikrák pattogását.
Gyerekkoromban a költőket, írókat mindig roppant lángok mellett képzeltem el zsinóros mentében, szakállal, lobogó hajjal, amint éppen fölfelé tekintenek, ahová a lángcsóvák igyekeznek. Hiszen a tűz filozófia, költészet és merengés. Mélység és magasság. A lángok pedig – figyeld csak! – rímelnek, összehozzák az embereket. Alázattal kell nézni a tüzet.
Az emberbe belebújik ilyenkor a költő.
Nagyjából idáig jutott bennem a poéta, mikor rádöbbentem: Jesszus! Még bele sem kezdtem a napi írásomba – sőt, azt sem tudom, mi az, amibe még nem kezdtem bele! A politikát okvetlenül kihagynám, valami szelídebb kellene holnapra. „Egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat…” – írta a költő is.
Talán meggyőzhető a szerkesztő. Telefon a redakcióba: pihentetném az olvasót; békét terveztem neki is, magamnak is.
Mint a példa mutatja, meggyőztem.